Ész-lelés. Légy tudatában létezésednek, a körülötted lévő dolgok jelenlétének. Ne engedd, hogy át-és tovaszaladjon tekinteted a valóság tündeképén. Hegyezd ki a füled, orrod, szemed, nyelved, szőrszálaidat, az egész érző lényeged. Merülj el, és ne fogadj el mindent úgy, ahogy először tűnik. Nézz jobbra, nézz balra, föl-és le, előre és a hátad mögé. Ha mindent csak egy szemszögből nézel, soha nem fogod meglátni az egészet, csak a részletet. Tegyél kérdőjelet, ne egyet-kettőt, minél többet. Hagyd, hogy megszülessen a gondolat, és elburjánzzon.  Gondolkodj! Alkoss véleményt! Csúfos, púpos, szőrös-szőrtelen, helyes-helytelen, megvetem- kell nekem…Járt utat járatlanért el bátran hagyj! A kíváncsiság és az elfogadás egyszerre visz előre. Az órát felhúzták, 1 perc múlva csörög.

Ez nem volt egy olyan mese, amire bátran azt mondaná az ember, hogy na én ezt most kérem szépen rögtön megértettem teljes egészében. Nem is ez volt a lényege, hanem, hogy gondolkodásra késztessek. Ezt tartom feladatomnak az iskolában.

Nem tökéletes, de példa: Taj Mahal, és ami mögötte van

 Taj Mahal. Irdatlan méreteket öltő vakító fehér márványtömb, finom virágdíszítések, hajdan volt szerelemnek tiszteletéül állított síremlék. Őszintén megmondom, nem nyűgözött le önmagában. De nem az épület tehet róla, ha csak ketten lennénk egész biztos, elvarázsolna. A helyet azonban elárasztja a világ minden részéről érkező turista hadsereg: kínai, német, japán, francia, amerikai, indiai. Vakon követik a parancsot, mely arra sarkallja őket, hogy egymás mellett tolongjanak a legjobb helyért küzdve ahhoz, hogy a világ legtökéletesebb és leghasonlóbb képeit készítsék el-magukról. Nem szeretek turista lenni, és egyre jobban zavar, ha annak tartanak. Kényelmetlenül érzem magam.

A Taj Mahal mögött folyik a Jamuna nevű folyó, melyben csupasz gyerekek játszanak önfeledten, locsolják egymást, fogócskáznak, nevetgélnek. Mögöttük a homokban egy „pásztorfiú” mellett ballagnak a szarvasmarhák, hatvan méterrel feljebb egy csónak, s benne két ember nézi a tükörképét. A folyó innenső oldalán, a Taj Mahal pompázatos épülete alatt közvetlenül egy szemétkupac kacsintgat ránk kacéran ismét. Egy kissé kontrasztos látvány, de már egyre kevésbé meglepő. Az oldalépületek téglaszínébe papagájok kapaszkodnak.

Nem mondhatnám, hogy sokan fordították fejüket ebbe az irányba, csupán egy vörös hajú nő ült kényelmesen egy padon, nyugalommal szemlélve az eseményeket.

Odafent, a márványpadlón egy körbe-körbefutkározó lány, nevezzük Táncolkának, személyében jelent meg az, ami egy pillanat alatt elvarázsolt. Életigenlés, önfeledtség és szabadságérzet. „Nem törődöm a körülöttem lévők véleményével, csak egyszerűen boldog vagyok, mert röpül a piros szoknyám, rohanok, mert nekem most azt kell tennem.”

A gyerekek tudnak az itt és mostban élni, nem rágódnak a múlton és nem aggódnak a jövő miatt. Szeretem a gyerekeket, szeretek köztük lenni.

Köszönöm a türelmeteket. Most már tényleg jön a Kalyanam iskola II. része.

(2 kép sajnos most kimarad, mert rakoncátlankodik az internet, bepótolom ígérem....ez egy igazi türelemjáték, mely most csupán egy délelőttömbe telt.)