Franciaországba való utazásom története 1. rész- avagy India túlságosan megszeretett engem

Ülök a tetőn, egy rózsaszín műanyag széken, ami szobám állandó bútordarabja, csak még soha nem látta, mennyire passzol a rózsaszínre vakolt téglakorláthoz, így kénytelen voltam felhozni. A mai napban van valami furcsa: a Csönd. Teregettem két órányi suvickolás után a ruháimat, és megálltam, füleltem, de semmi. Nem kiabált a szekeres zöldségárus, nem puffogott, nem csapdosott ólomnehezéket a gyár, nem dübörögtek a porban a motorosok, nem nyivákolt Ranjana- iskolában volt még, sőt még a TV sem szólt. Egyszerűen csönd van. A szembelévő tetőn egy sportos fiatalember gondosan vagdossa a pirosvirágú bokrait- az én szememben ő a faridabadi tetők szépségversenyének első díjazottja-, a mellette levő házon egy nagyméretű aranyszegélyes piros zászló lengedezik méltóságteljesen- valószínűleg még a Diwali maradványa, a másik irányba nézve pedig két kockásinges férfi vakolja a legfelső szint talapzatát- biztos jön a következő emelet, ez itt egyszerűen működik. A tehenek ráérősen heverésznek, a bikák természetükből adódóan terepszemlét tartanak. Felettük a fák zöld levelei halkan egymáshoz bújnak, élvezik az őszi meleget, a szép fényeket. Tökéletes alkalom arra, hogy elmeséljem, mi is történt velem Indiától messze-messze….

 

Szept. 29.

 

A fekete 50 literes nagy táska tökéletesen megpakolva útra készen áll, hogy elvigyen engem egy több ezer kilométeres utazásra. Hátitáskámban útlevél, pénz, fényképezőgép, egy vékony pulcsi és egy pár zokni. Kész vagyok, mehetek végre Franciaországba! Ez a hónap nagyjából a visszaszámlálással telt, bár próbáltam néha lelkes tanításnak álcázni a 9-es szektori új munkahelyünkön. Már nagyon láttam magamat, ahogy beülök a taxiba azzal a furcsa érzéssel, hogy átszelem ezt az óriási kontinenst 7,5 hónap után ismét, mégse hazamegyek, hanem kedvesemhez. Váratlan fordulat, de igen tetszetős.

Ahogy a ruhatáramat válogattam, rájövök, hogy az utolsó bepakolásnál rengeteg dolgot: csupa rongyot és foltot fogok hátrahagyni, de az még odébb van. A fehérneműszekcióm hiányosságait ellensúlyozandó, veszek egy pár topánkát és egy szoknyát, mivel legényem abban álmodott meg, s mint tudjuk az álmok igen fontosak…

 

Éjjel egy óra van. A szememre félórányi álom jött csupán, amit rögtön Petire fogok, mert előre megjósolta, hogy így lesz. Állok kint a gangon, fülelem a kopogtatóbácsit (aki a betörőket hivatott elijeszteni és a lakosokat éberen tartani), a taxi pedig nem jön. Igaz, már megszoktuk ezt a jelenséget, de most az én utazásomról van szó, tehát kezdek egy kissé türelmetlenné válni. Hívásunkra a sofőr jelzi, hogy már csak egy perc és itt is van, ami 40 perc múlva be is következik. Ülök az autóban útban a reptér felé, amit kísérőként már megtettem, mikor Zsófi és Petimama távozott…kíváncsi voltam, milyen lesz elhagyni ezt az országot akárcsak két hétre, és be kell valljam, felemelő.

 

A reptéri bejáratnál röpke búcsút veszek Petitől –akiben látom az álmos reményt, hogy nemsokára tényleg viszont lát, és nem hagyom itt egyedül-, és belépek a váróba. Körülöttem mindenki gurítgatja a csomagját, de én inkább a hátamon tudom. Egész rövid sort sikerül találnom, amit csak egy őrült tolakodó kínai biciklista tart fel műanyagba csomagolt járműjével, a többiek viszont egész szimpatikusak. A repülőtéri arcokat mindig érdekes megfigyelni: öltönyben feszítő üzletember, aki most is a mobilján lóg és már unja az ezredik tökéletesen ugyanolyan utazását, fiatal európai „indiai hippik” papucsban, rasztahajjal, indiai öltözetben, narancsárga ruhás buddhista szerzetesek, kínai turisták, egy kisebb lassan tipegő  nénikből álló csoport, egy komoly muszlim házaspár rendkívül nagy felár fizetésével együttjáró bőröndhalmazzal, független szőke hajú negyvenes amerikai nő, és természetesen az elveszett teremtések, akik ijedten próbálják kifürkészni, hova is kéne állniuk. Hát így álldogálok én a sorban, mikor észreveszem az első meglepetést: a járatom 2 órával később indul, azaz reggel hatkor. Na jó, gondolom, ez még belefér, úgyis számítottam rá, hogy valami meglepetés érni fog, ezzel legalább letudtam. Természetesen a késés miatt lekésem az isztambuli csatlakozásomat, ezért arra új helyet kell találnom, ami egy kedves fiatalembernek és megnyugtató mosolyomnak köszönhetően fél óra múlva egész simán sikerül is. Rengeteg időm van. Nézelődök, hol kaphatnék be egy falatot, mert farkas éhes vagyok, de a kinti Subway-ben nincs mini szendvics, nagyobbra meg nincs rúpiában pénzem, úgyhogy úgy döntök, tovább haladok a váróba. Következik az immigrációs osztály. Újabb útlevélvizsgálat, átható tekintetek. És a nagy meglepetés. A szemüveges kissé kopaszodó- de szerencsére nem vörösre festett hajú- hatvanas férfi túl sokáig lapozgatja az útlevelemet. Megkérdezi mit jelent az „útlevél”?- gondoltam ezt éles logikával sikerül kitalálnia, de azért segítek neki. Tovább kérdezősködik, hogy mit is csinálok én itt, hol lakom…stb. Nagyon meg van hatódva nemes cselekedetem miatt, de korántsem annyira, hogy ne venné észre, már több, mint fél év óta Indiában élek. Közli velem, hogy akkor tán kéne egy letelepedési engedély is. Nyugodtam közlöm vele, hogy semmi gond, érkezésem után két nappal megcsináltam.

-Ahham. Na és hol?

 -Faridabadban.

 –És hol van most az az engedély?

 – A szobámban. Miért?

- Mert anélkül nem engedhetem ki Indiából. – Pufff. Teljes sokk.

-Ez most ugye csak vicc?- de belül érzem, hogy nem az. Ezek az indiaiak ha valami hivatalos papírról van szó, akkor hajthatatlanok. Fürkészem a pasast. Egyrészt nem értem, hogy ahhoz, hogy elhagyjam Indiát miért kéne nekem a lakhatási engedélyem, de aztán rájövök, hogy inkább az illegális tartózkodásommal van gondja, mert hogy a papír nélkül, az vagyok. Eltelik még jó pár perc mindenféle kérdezősködéssel, mint pl:

- És vissza fog térni?

- Megkönnyebbülve mondom: Hát persze, csak két hétre utazom! Mire:

- Az mégrosszabb….

és udvarias kedveskedéssel, de már kezd elfogyni a türelmem.  A pasas közben az agyamra megy azzal a mondatával, hogy ő annyira de annyira szeretne nekem segíteni, de nem tud. Próbál keresni mást. 5 embernek- egyre magasabb rangúaknak mondom el, hogy mit dolgozok, milyen szervezetnél, hol lakom, és hogy igenis van lakhatási engedélyem. Eltökéltségemmel és csinos szoknyámmal, csak részvétet váltok ki. Megkérdezem tőlük, hogyha annyira akarnak segíteni, akkor ugyan az ország legnagyobb nemzetközi repülőte lévén, miért nem nézik meg az adatbázisukat, és csekkolják ott, hogy igazat mondok. Hát ez elhagyja a fülüket. Ide-oda rohangálok, követem őket, míg végül lefénymásolják a repülőjegyemet, az útlevelemet, és egy nagy piros pecsétet nyomnak az eredetibe: Kitoloncolva. Ott állok a reptéren, irigykedve nézem azt a rengeteg utast, aki egy perc után már a belső váróban sétálgat, eszméletlen ideges vagyok és egyszerűen nem hiszem el, hogy ez velem megtörténhet, hogy ismét nem hagyhatom el ezt az országot, hogy lekésem a Danival való párizsi találkozást, a másnap reggeli vonatot, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán, hogy fogok én Franciaországba jutni. Rengeteg- rengeteg szép kép úszik el a repülőtéri légkondicionált levegőben, köztük meghitt reptéri és mindenféle ölelés, ropogós vajas kenyér, színes őszi avar, különféle francia sajtok, egy jó pohár vörös bor, kék szemek és beszélgetések... Közben természetesen folyamatosan hívogatom Petit és Manoj-t, de nem veszik fel a telefont. Látom magam előtt, ahogy édesdeden szundikálnak az ágyukban. Pedig az első pillanatban még felkiáltottam magamban: hát ez az! Most hogy késik a járatom, még simán ideérhetnek az engedélyemmel és mehetek tovább utamra! De nincs ekkora szerencsém. Visszamegyek a Turkish Airlinehoz, megkérdezem:

-         Mikor megy a következő járat?

-         Holnap reggel ugyanekkor.

-         És tudok rá jegyet foglalni?

-         Hát persze hogy tud, csak nem a reptéri irodában, hanem a központiban Új-Delhiben.

-         Remek. És mennyibe kerül?

-         5000 rúpia (20 000 Ft)

Még egyszer remek. Közben igyekszem a csomagomat visszaszerezni, csakhogy az nem olyan egyszerű, mert már felkerült a gépre. Egészen reggel 6-ig várok rá, közben szétfagyva a légkonditól összehaverkodok a személyzetisekkel, próbálom a helyzetet viccesen és mosolygósan felfogni, ami egészen addig sikerül, míg az egyik fiatal hostess azt nem mondja: „Látom, hogy kívül mosolyogsz, de belül sírsz”. –Kegyelemdöfés.

 

Végül kilépek a reptér ajtaján, vissza a szmogos Delhibe, mikor rájövök, hogy nincs nálam, csak 150 rúpia, és a taxik 600-700-ért visznek haza. Na nem baj, gondolom, ezt nekik ráér megtudni később is. Jöhet a nagy alkudozás, amihez egy kicsit fáradt vagyok, így amikor az egyik pasi végre kiböki a 600 rúpis árat (rengeteg 1000-es ajánlat után), beleegyezem. Sétálok a taxihoz, amiről kiderül, hogy egy rozoga motorosriksa. Nem érdekel. Tudom, hogy kb 2,5 órába fog tartani, míg azzal hazapöfékelek, de semmi erőm nincs veszekedni és újra alkudozni. Betuszkolom a csomagom, és magamat is, indulok „haza”. A sofőrnek azonban útközben eszébe jut, hogy mégsem olyan jó dolog engem hazafurikázni, mert rohadt messze lakom- amit tudott is- ezért 10 percenként megáll, hogy rásózzon másra. (Ezt persze nem sikerül rögtön kitalálnom, mert csak annyit látok, hogy idegesen mászkál fel-alá a riksák közt, amit n benzinszerzési akciónak vélek) Közben álmosan, fásultan és korgó gyomorral szemlélem a jelenet, vigyázva arra, hogy nehogy elsózzanak a sikátoros helyszínen. Végül talál egy hapsit, átcuccolok. Ez az igen sötét hajú és keskeny arcú hindu felettébb érdekesnek talál engem, és nagyon tetszik neki a hindi tudásom, úgyhogy igyekszik minél többet megtudni rólam, én meg válaszolgatok neki, legalább addig se alszom el. Közben valamit elkezd arról magyarázni, hogy ő se fog tudni engem hazavinni, de biztosítom, hogy nagyon is sikerülni fog neki, nem nyitok vitát. Végül megállunk Badarpur Bordernél (ahol a suli felé szoktunk átszállni), és közli, hogy eddig tudott hozni. Én meg közlöm vele, hogy nem tudom kifizetni, csak otthon. Na látom, ezzel komoly fejtörést okoztam neki. Kénytelen ő is találni egy másik fazont, aki annyira megbízik bennem és benne, hogy kifizeti a sofőrömnek a ráeső részét, és otthon meg kap tőlem mindent. Némi veszekedés után sikerül is találni egy egész sármos fickót, és láss csodája ismét „otthon” vagyok. Nem így, és nem ekkor képzeltem el. Felrohanok a lépcsőn, megrázom a mélyen szundikáló Peti lábát, aki bambán néz rám, nem érti, hogy most csak álmodja-e ezt, vagy valami furcsa viccbe keveredett, majd megmondom neki, hogy elmesélek mindent, csak előbb kifizetem a fuvaromat. Tévedésből egy ötszázas helyett csak egy százast adok a pasinak, amire ő nagyon furcsán kezd nézni rám és magyarázni, én pedig mivel azt hiszem, hogy már megint le akarnak húzni, csípőre tett kézzel veszekedni kezdek vele. Miután azonban meglátom a saját kezemben az ötszázas bankót,nagy bocsánatkérés közepette elbúcsúzok. Felmegyek Petihez, kitör belőlem a sírás, miközben elmesélem mi történt. Felbukkan Anti ő sem érti, de azért nagyot nevet a dolgon, mire lehiggadok, és leülök a gép elé kikeresni a központi iroda nevét, ugyanis a reptéren ezt a bonyolult információt sem sikerült elárulniuk. Hosszas keresgélés után megtalálom, és máris útra indulunk Petivel. Riksa, 1,5 óra buszon zötyögés, riksa, és még mindig korgó gyomor. Az iroda elköltözött, a telefonszám pedig nem érvényes. De kit zavar ez? Kérdezősködünk, és nemsokára már a kék kosztümös mosolygós néni előtt állva magyarázom a helyzetet, aki nagyon gyorsan a tettek mezejére lép, pötyög- pötyög a monitor előtt, majd közli velem, hogy már csak október 6-ra van szabad hely. Na mondom ez nem lehetséges, az nekem már nagyon későn van, biztos talál más megoldást…Elrohanunk egy automatához kivenni pénzt, visszatérünk, és akkorra bizony tényleg talál egy helyet a másnapi járatra. Huhh. Új jegy kinyomtatás, pénz lecsekkolás, és jöhet még egy nap várakozás. A riksában el fog az a furcsa érzés, hogy Indiában már olyan otthonosan megy az ügyintézés, mint otthon. Közben próbálom Danit elérni, de az csak nagy sokára sikerül….

 

Filmnézéssel, Péter furulyatanításával, éberen telik el a nap. Nem jön álom a szememre, csak az indulás előtti utolsó háromnegyed órában. Most már nem taxival megyünk, hanem Manoj-dzsal, akinek vidám éneke hatására, elfeledkezem minden nehézségről. Ismét a reptéren vagyok, ismét becsekkolok- egy jóval hosszabb várakozás után- komótosan megmosom a fogamat, és félve de eltökélten- kezemben a rongyos és dátumozatlan tartózkodási engedéllyel elindulok újra az immigrációs részleg felé….Mogorva férfi arc, mellette még mogorvább női revizor…lapos pillantások.

-Miért toloncolták ki kisasszony? Ránéz a nő:

- Oda van írva, nem látja? Nem volt itt a tartózkodási engedélye!

– Ja vagy úgy! Hát akkor ismét fénymásolnunk kell.

Állok és várok, állok és várok, míg visszatér a morcos. Nézi az engedélyemet, és szemet szúr neki az aláírás mellett szereplő üres dátumvonal, de nagyon gyorsan és nyomatékosan meggyőzöm róla, hogy ez nem olyan nagy probléma. Felnéz, rám mosolyog, és belenyomja az útlevembe a pecsétet. Továbbjutottam! Bent vagyok a váróban! Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ekkor megkönnyebbült boldogságot! Igaz, nem tudom hol van Dani, nem tudom, Párizsból hogyan jutok tovább le délre, de nem számít. Most már nem állíthat meg semmi! Megyek Franciaország!

 

Folyt köv.