Itt vagyok délen, egészen az óceánpart közelében, ami mégsem az, csak rövidebb, mint a Bengáli-öböl partján. Tehát mondjuk azt, hogy ez életem első majdnem óceánja, egyfajta álóceán. Az ilyen fajta csalfaságok, mindig furcsa érzést keltenek az emberben. A sós tengervíz „allegro y dolce” rohan felém, biztos le szeretne venni a lábamról. Kellemesen hideg, nekem pedig melegem van. Az ellentétek ennél jobban nem is tudnák vonzani egymást.

Ülök a homokban, kémlelem a még látható messziség határvonalát. Eszembe jut egy angol óra, melyen Péter magyarázta egy teljes precizitással megrajzolt Földgömb segítségével a horizont jelentését. E szerint nemsokára fel kéne tűnnie az én kiegészítő magyarázatomnak, egy kecses óriásméretű vitorlás hajónak. De nem teszi…A Nap a hátam mögött settenkedik lefelé, el szeretne bújni a kék ponyvás kalyiba mögött.

….

Ismét a homokban, mellettem újdonsült munkatársaim. Bemutatom őket. Mellettem balra ül a két 19 éves gyerekkori barátnő: Cho és Tho –akik személyes jelenlétükkel elhozták nekem azt a távoli országot, ahol most lennem kéne. (Dél-Korea) Kedves és nyugodt teremtések, de sajnos angoltudásuk pont azon a szinten áll, hogy csak akkor mernek megszólalni, amikor nagyon muszáj. Jobbra tőlem helyezkedik el Johanna, a sült kolbász és sör hazájából, alias Németországból érkezett 21 éves nőszemély. Kezében a tőle elszakíthatatlan Lonely Planet dél-indiai kiadása- legfőbb segítsége és cinkostársa. Ekkor még nem tudom, hogy vele fogok egy 1,5 ember méretű ágyban aludni 10 napig. Ekkor még azt se tudom, hogy a légkondicionálóval, ventillátorral felszerelt 28 fokos szobában az éjszaka annyira elviselhetetlenül meleg, hogy csak ugrándozva és hangosan sóhajtozva lehet kibírni- másokra való tekintet nélkül. De azt már tudom, hogy ki az, akit szinte mérhetetlen módon fel fog idegesíteni. Ő nem más, mint Péter, akit hál’Istennek nem kell bemutatnom. Az egyre hosszabb loknijú, s emiatt kendős fiatalember egyébként két amerikai ifjúhölgy megnevettetésével van épp elfoglalva, akiknek szép szőke haját fújja a szél. Eme két életvidám, okos és pajkos leány nem más, mint Dana és Lisa, akik sajnos csak 3 napig maradnak velünk. Igazán nagy kár, nagyon meg fogom őket szeretni. Mellettük zárja a sort testvérországunk, Finnország szülöttje, a 31 éves Markus,- aki kertépítész végzettségével csapatunk egyetlen hozzáértő tagja. Markus ritkán nyitja ki a száját, de akkor vagy bölcset, vagy olyat mond, amitől csak nevetni- visszafogottabbaknak mosolyogni- lehet. Markus a -számunkra balladisztikus- múltjában megküzdött a saját maga démonával, s igazán békés ember lett belőle. Őt akkor fogom megszeretni még inkább, amikor egy következő éjszakai tengerparti üldögélés alkalmával Pondicheryben – miközben kísérletképpen bételt rágcsálunk-megmasszírozza a hátamat. Kegyetlenül. Egy másik csöndes délutánon pedig, amikor az ágyamban épp a Büszkeség és Balítéletet olvasom angolul, meglepő figyelemmel fogja elárasztani gyanútlan lábujjaimat. :)

 ….

Piros-fehér csíkosra festett hajók ücsörögnek a parton. Kopott nyugalommal figyelik a homokba befúródó fekete hollócsőröket. Ijesztőek. Vagy csak nekem? Hét felnőtt áll egy sorban, közöttük egy pöttöm kislány. Néha a levegőbe emelik, ő pedig mosolyog- a hollóra láthatóan ügyet sem vet. Az esti part életre kel, repülnek a sárkányok, pörög a zsinór, fémhordóban sétál a tea a kávéval, asszonyok és lányok szép színes ruháikban állnak a hullámverés határán. Egy fiatal fiú a homokban fekve nézi a habokat. Lépkedek a süppedő parton, nyomot hagyok magam után, de nem sokáig.