Néha a legnagyobb meglepetést saját magunknak okozzuk

Franciaországi két hetem szépségeit mégse fogom most elmesélni itt írásban, úgyhogy mindjárt át is változtatom a címeket FranciaországBA való utazásom történetévé. Döntésemnek két oka van: 1, blogom eredeti célja az indiai élmények és benyomások bemutatása volt, melybe a franciaországi történések nem igazán illeszkednek bele 2, ami sokkal lényegesebb, hogy a némiképp módosult terveknek – egyéb külső tényezőknek - köszönhetően, két hét múlva már haza is térek, s előtte akad még pár, általam jelenleg fontosabbnak ítélt mondani- mutatnivaló, amit inkább a hely szellemében elmerülve alkotnék meg. Mert én is tapasztaltam már, amit Eric Weiner a Boldog zarándok –angolul: The geography of Bliss- című könyvében idéz valakitől: „Amint elhagyunk egy helyet, el is kezdjük felejteni azt”.

 

 

Előfordul, hogy néha napján Petivel aggódunk a saját életünkbe való visszatérés miatt, hogy hogyan fog megnyilvánulni az itt eltöltött   9, 5 hónap, hogyan reagálunk majd a környezetünkre, a megszokott problémákra, mások gondjaira- melyek lehet már nem tűnnek annyira jelentősnek. Erre a választ legkorábban két hét múlva fogom megtudni, de egy kis bepillantást kaptam abba Franciaországban, hogy milyen, amikor kitörök a sokhónapnyi elszigeteltségemből, amikor nem a tőlem távol álló emberi attitűdökhöz és körülményekhez kell alkalmazkodnom, hanem a saját furcsaságomhoz egy ismerős környezetben, barátságos emberek közt, társam mellett.

 

Rádöbbenéseim:

 

1.      Indiai tartózkodásom alatt minden kedves gyerekmosoly-köszöntés, otthoni levelek, beszélgetések ellenére oly mértékű szeretethiány halmozódott fel bennem, ami bőven túlszárnyalta sejtésemet. Ennek lecsapódása sajnos olyan gyarló tulajdonságok előbukkanásában nyilvánult meg, mint pl: kisajátítási hajlam, túlzott érzelmi reakció- netántán sértődékenység, pár percnyi váratlan egyedüllét miatt felbukkanó értelmetlen könnycseppek. Azt hiszem Daninál jobban, csak magamat leptem meg.

 

2.      A fent említett jelenség merőben megkérdőjelezte számomra azt a hosszú hónapok alatt elért magabiztosságot, miszerint „egy szemétkupac sem lehet annyira bűzös és magas, hogy ne tudjam megmászni”. Amíg ugyanis idegen kultúrában, távol otthonomtól önként magamra utalva az elsőre ijesztő és nem kiszámítható - étkezési, környezeti-adaptációs, egészség- és munkaügyi, s főként lelki - kihívásokat sikeresen legyőztem egy mosollyal, nyugalommal, humorral és alapvetően optimista hozzáállással, addig tágabb értelemben vett saját kulturális környezetemben, egy nagyon is ismerős ember mellett ébredve, hirtelen elgyengültem. Az a bizonyos szemétkupac nem rajtam kívül állt, hanem én magam voltam az. Ehhez a hegymászáshoz az ötödik fegyverrel, a türelemmel kellett felvérteznem magamat és társamat is.

 

3.      Bár én egy nagyon szociális, közvetlen embernek vallom magam, rájöttem, hogy túlságosan megszoktam a fapriccsem, a négy fal, és a másik szobában csak csöndben irogató Péter társaságát. Körülbelül 300 kedves, szimpatikus ember futkorászott, nevetett, kérdezősködött, borozgatott, világot gondolatban megváltott körülöttem, s én valahogy kívülállónak éreztem magam.

 

4.      Indiáról mesélni sokkal nehezebb, mint megélni. Nekem legalábbis.

 

5.      Arra a kérdésre, hogy milyen India, nem tudtam válaszolni. Arra a kérdésre, hogy mennyire változtatott meg India, nem akartam válaszolni. Arra a kérdésre, hogy miért jó - Indiában - önkénteskedni, szívesen válaszoltam volna, de senki nem kérdezte.

 

 

Nagyjából három napba tellett, míg sikerült a fejemben tivornyázó eső- és hófelhőket szépen lassan szétfújdogálnom, és túljutottam saját belső „krízisemen”.  Utána már megtaláltam a hangomat és a helyemet is. Egy tanulság azonban maradt:

 

Soha senki nem fogja megérteni, megtudni, hogy milyen is itt Indiában az életem, s én ezt nem is várhatom el. Hiába a sok fénykép, levelek, egyéb írások, ezt csak akkor érti meg az ember, ha maga is végigcsinálja. Amikor kijött Peti anyukája, majd szerelme bizony eléggé elszomorodtam, hogy engem senki nem lát szeretteim közül, hogy hogyan futkározok a kocsik-riksák közt, hogyan fogadnak reggel a gyerekek, hogy tanítom a lányokat- nőket, hogyan köszönt a piacon a zöldségárus, a szabó, hogyan próbálok valami egészségeset és finomat főzni, hogyan nevetek nagyokat a főnökömmel, hogyan muzsikálok a tetőn, s a másik oldalon, hogyan a fordulok a falhoz, hogyan zavarom el már szenvtelenül a kolduló gyerekeket, hogyan veszekszem hiábavalóan Ranjanával, hogyan könyökölöm át magam a szakadt hímzettinges férfiak seregén a buszon, s hogyan csüggedek el teljesen egy rossz tanítási nap után. ..Hogy mit is jelent valójában egy szemetes utca, egy áramszünetekkel tarkított forró nap, egy angol óra utáni mosoly. Ez az én „sajátgyártású független filmem”, s jól is van ez így.

 

 

És így a végére jöjjön egy könnyedebb rész, aforizmák tőlem –nektek.

 

1.      A friss, hideg levegőtől ugyanolyan gyorsan bedugul az orrod, mint a szmogtól.

 

2.      Indiában sem jó indai kaját enni, de Franciaországban egyenesen bosszantó.

 

3.      Az, hogy az ember kevesebb alvással is nagy energiát képes birtokolni, nem minden szempontból előnyös.

 

4.      Ha elhagyod a poggyászod, nem sok dolgot fogsz belőle hiányolni, de azokat nagyon.

 

5.      Ábrándozni szép, de nem feltétlenül javasolt. Azok a képek a fejedben soha nem fognak valóra válni.

 

6.      Egyedül nehéz, de néha könnyebb. Még ha könnyebb is, ketten sokkal szebb.

 

 

(Helyszín: Franciaország, Cravirola. Esemény: Reclaim the fields camp. Időpont: 2009. október 1-5. A képet rólam Dani készítette)