Egy nagyon hosszú hétvége kezdete

Csütörtök délután, Faridabad Sector 7D

 

 Kicsit nyűgös, antiszociális hangulatban vagyunk Péterrel, legszívesebben csak az ágyban gubbasztunk, filmet nézünk, farkas szemet nézünk a fallal… Néha megpróbálunk elkapni hűs másodperceket a forró 24 órából, ahogy laposkúszásban pontosan a ventilátor alá csúszunk az ágyon, de ez csak pillanatnyi illúzióra elég. Délután futok még egy kört a tetőn, kimosom a legszükségesebb ruháimat- legalább villám gyorsan megszáradnak, és most még porvihar sincs, hogy újra neki kelljen állnom az izzasztó földön sikálásnak. Kicsivel később, a kiérdemelt pihenés után, elrepülünk riksával a plázák rejtelmes- kissé bolthiányos – bolygójára, találunk egy egész normális hátizsákot egész normális áron, megesszük a boldogsághormont adó, heti egyszeri isteni finom csokitortánkat. Hazaérkezünk, gubbasztok még egy kicsit a gép előtt- kielégítve azt az alapvető emberi szükségletemet, miszerint nincs annál jobb, mint azokkal beszélgetni, akikről biztos tudod, hogy –valamilyen szinten -normálisak, és akik ilyen távolról is tartják benned a lelket (ezúton nővéremnek mondanék hálás köszönetet). Aztán ripsz-ropsz már negyed 7 van, össze kell pakolni 10 perc alatt, és indulhatunk is a kvázi osztálykirándulásra. Nem sok előzetes információnk van: reggelig tartó buszút, 13 km-es zarándokút fel egy dombtetőn lévő templomig, aztán vissza buszút, 55 ember társasága, akik valamilyen úton-módon kapcsolódnak a Kalyanam iskolához- személyzet, diák, apa, anya, gyerekek..

 

Csütörtök este, Sangam Vihar

 

 Az este különös hangulata, a pislákoló sárga fények a busz fóliával fedett szürke mennyezetén, ( az indusok nem szeretik levenni semmiről a védő burkolatot; ha vesznek egy új bőrfotelt az irodába, a műanyag évekig is rajta marad, a motorokon szintén, mert ami már megvan, arra vigyázni kell, az a miénk) az összepakolt hátizsák, ami a buszon való verekedős játékot még izgalmasabbá teszi, meghozzák a kedvet az utazáshoz. Már nem is érezzük magunkat annyira antiszocnak.  A levegő fülledt, a nap már réges rég lement. Megvan a buszunk, a későbbi mágikus busz. (lásd: „Az út a vadonba” című film.) 8 óra helyett 8:20-ra érkezünk a helyszínre, de az indusok laza időérzékelése miatt nem aggódunk pontatlanságunk miatt. Nem is kell. A legénység alig egy harmada képviselteti magát. Kanchan mam- az iskola jobbkéz kisasszonya a szokásos cselt vetette be a késők ellen: direkt korán rendelt oda mindenkit, indulás csak 9-kor.

 

 Ennek azért nem egészen örülök, de van valami egészen szürreális hangulata a helynek, ami miatt mégse bánom. Most mutatkozik be először munkahelyünk környéke ilyen kései órán . A nappali, megszokott arc is ideges és nyúzott, kicsit hóbortos és lerobbant, de ez az éjszakai teljesen eszelős.  Mediterrán elevenség, indiai őrület, csak úgy tolong a téboly. A levegőt beteríti az utcai bódék kétes olajában sült ételszag, a gyerekek élvezik a sötétség szabadságát, a nők kiszabadulva a sötét lakásból ruhák után kutatnak, a férfiak szimplán tülekednek előre, a riksák tülkölnek, a háttérben hindi popzene szól. Zsepit szeretnék, otthon hagytam- s bár ez a tárgy itt ritkaság számba megy, nem adom fel a küzdelmet- emlékszem, hogy egyszer már találtunk Zsófival valamelyik koszos háztartási bódé aljában. Törtetünk előre, egyre beljebb hatolva ebbe a másvilágba. Egész otthonos. Csak a csirkeaprólékot, májat, szívet és a kiterített halakat ne vennénk észre a lábunk mellett. Bátor, aki megeszi. Egy idő után rábukkanunk a kincsre, feladat kipipálva. Már csak egy gond van, pisilnem kell. Szokásos utazás előtti kényszerérzet. Meg kell, mondjam nem egyszerű a nyomornegyedben erre alkalmas helyet találni. WC természetesen nem létezik, s habár az éjszaka megkönnyítené az elbújást, nincs olyan négyzetméter, ahol ne állna ember. Péter szól nekem, hogy miért nem intézem el ott, ahol mindenki szokta: a szeméttelepen. Ezt meg se akarom hallani. Nem csak higiéniai, de elvi kérdés is. Van másik ajánlata is, menjek át az út túl oldalára, emlékszik rá, hogy ott mégiscsak akad egy „illemhely”. Felmegyünk a felüljárón, lemegyünk a felüljárón, s valóban feltűnik valami elkerített hely. Kissé kétes az odavezető út, a megérkezés maga az undor: mélyen elsüppedek valamiben, aminek inkább nem taglalom a kémiai és fizikai összetételét…Újabb feladat: vizet venni, lábat mosni. Mire ezzel, valamint a második feladat kivitelezésével is végzek valahogy, nagyjából elérkezik az indulási idő. De a legénység még mindig nincs teljes létszámban a fedélzeten. Ülünk a buszban. Előzetes ígéretekkel ellentétben, légkondicionáló nincs benne. Előzetes ígéretekkel szemben, nem másnap reggel, hanem másnap délben érkezünk meg. De valójában csak egy felháborító dolgot találok: ezek az indusok az istennek se akarnak izzadni! (vélhetően azért, mert míg mi 4-5 litert fogyasztunk naponta a túlélésünk érdekében, addig ők megelégszenek 1-2-vel)

…..


Petinek nem fér el a lába, túl magasra nőtt. Úgy tűnik, hosszú utazásnak nézünk elébe.