Tegnap Antival és Péterrel elmentünk a piacra, hogy nekem alkalmatos helyi ruhát nézzünk ki, miután voltam annyira okos, hogy megörvendve a melegnek a térdet látszani hagyó kedvenc gatyómat vettem fel. Nem bölcs lépés, belátom, ha az ember nem szeretne kilógni a környezetéből (ami egyébként lehetetlen, hiszen Faridabad 2 millió+ Dél-Delhi X millió lakosából mi képviseltetjük magunkat egyedül európaiként). Helyi viselet egyéb iránt jelenthet teljesen nyugati stílust is, hiszen a fiúk tetszésük szerint akármibe is belepakolhatják drága testüket, sőt még a fiatal lányok is.  A hölgyek, asszonyok azonban megmaradtak a hagyományos indiai ruházatnál. A piacon annyira érdekes színdarab vette kezdetét, hogy kellett hozzá egy néma főszereplő, melyet én nagyon szívesen és persze akaratlanul is, elvállaltam.….Pillanatok alatt olyan heves alkudozás, kacagás, legyintés, csúnyatekintet körlánc alakult ki, amiből vajmi keveset értettem, de igen szórakoztatott, hát még amikor a boltos férfi a bokám és térdem kerületéről vett méretet! Pechemre pont a nekem tetsző darab lett az alkudozás helyben maradt áldozata, no de mivel kifejezőképességem csak a „NO”-ig terjedt, elégedett voltam.

Anti egy igazi „asszony”. Itthon éjt-nap alá téve süt-főz csendesen, figyeli óhajunkat, neveli Ranjit, este szomszédol, mindezt teljes odaadással, a világ legnagyobb természetességével. Amikor pedig kilép az utcára olyan méltóságteljes szépséget sugároz magából, -ahogy sétál, ahogy felszáll a riksára, ahogy a kelméket nézi, majd alkudozik- ami kivívja az ember tiszteletét. Itthon figyelmesen nézi, ahogy felöltözöm, rögtön a segítségemre siet, amint tétován rápillantok, kezemben a nálam kétszer szélesebb alsóval. Miután sikerül bebizonyítanom, hogy megjegyeztem a sálhajtogatás minden titkát, széles mosollyal rám néz, és összenevetünk: Anti, Ranji és én.