Hét hónapja írok már óvatosan a táblára, ügyelve az összes betű megfelelő kanyarítására, ami nem is egyszerű dolog, mert mindig alkalmazkodni kell ahhoz, hogy az adott iskola nebulóinak a fejébe hogyan vésték bele kezdetekkor a latin (számukra angol) betűket. Mert nagyon nem mindegy. Ha valami ismeretlen ívet, hurkot látnak, akkor az teljesen megzavarja őket, furcsán néznek, sutyorognak, a bátrabbak kijönnek a táblához, és ráböknek határozottan, hogy kérem szépen ez most itt mi a fene. Egy apróbb fajta káosz. Három betű áll a bűnlista előkelő helyén: „s”, „r” és „k”. Ha jobban belegondolok az „s” és az „r” a legproblematikusabb fazonok közé tartozik, mert nem csak írásban okoz nehézséget, de a gyerekek ezek miatt járnak legtöbbször sok sok évig logopédushoz. (Az „r” hanggal én is megküzdöttem még ovis koromban, mindenkinek ki kell tudni helyesen mondania legalább a nevét.)

A táblán való írás során, az emlékezetemet hívtam segítségül: hogyan is tanultam a szép szabályos betűket még az általánosban? (Meg kell mondjam, egészen ötödikes koromig az írásomat ormótlannak és rondátlannak titulálták. Aztán jött egy nyár, a felsőosztály és minden megváltozott. A betűim összementek, közelebb húzódtak egymáshoz, és kecsesen dőlni kezdtek egy kicsit jobbra. Később visszaegyenesedtek, s ma már ki merem jelenteni, hogy szép az írásom, csak sokaknak olvashatatlan.) Ez a fajta megközelítési mód, azonban csődöt mondott jó pár esetben (p, b, k, f), ezért jött a felejtés iskolája majd az újratanulásé: figyelni a gyerekeket- kiszólítani őket a táblához, lesni a javítandó füzeteket. A demokrácia győz, a különc gyerek alkalmazkodik. A végső fázis a táblánál levő teljes tudatosság, előre megfontoltság, az értetlen szemek esetén az azonnali korrigálási képesség.

Problémás esetek az abc-ben (hindiül: kakhagagha )

Sangam Vihar

-         „e” és „l”: A két betű magasságbeli különbsége nem feltűnő és nem értelmezhető. Ezért a hurok nélküli egyenes vonal alkalmazandó „l”-nek.

-         „f”: maguk sem tudatosak az írásában, leginkább a nyomtatotthoz hasonlít.

-         „k”: kunkorokról szó sem lehet, nyomtatott verzió egyenlő magasságú szárakkal.

-         „o” és „a”: sajnos itt se tulajdonítottak kellő hangsúlyt a hurkoknak, ezért a kettő rendszerint keveredik, jelentőségét nem látják- ami az angol tanulás szempontjából nem túl hasznos dolog.

-         „b” és „p”: nincs packázás, nyomtatott verzió

-         „r”: ez a betű szintén nem vésődött be határozott formában a kisebbekben, ezért elfogadták a mi „r” betűinket, ami viszont az új iskola hatására megváltozott.

-         „s”: nyomtatott verzió

Faridabad:

-         „f”: óriási alsó hurok, mely jobb felől majdnem betakarja az egész betűt

-         „k”: nyomtatott verzió, pár embernél kunkor- megbukott.

-         „b” és „p”: nyomtatott verzió, de a többség felismeri a hurkos „b”-t is.

-         „o” és „a”: lásd fentebb

-         „r”: a legnagyobb meglepetés, esztétikailag tetszetős: leginkább a matematikai pí jelére hasonlít, két görbülő szár, homorú összekötettés-kis hurkok a sarkokban.

-         „s”: általunk is tanult felső kampós verzió, kicsit nagyobb költői kunkorral.

Ezek az apróságok azért fontosak, mert itt a kézírás még nem a „személyiség” különbözőségének árulójegyeit takarja. Ez itt valamiféle közösségi kohéziós erő, valami csoportidentitás, és mint ilyen, borzasztóan fontos, hiszen Indiában, Ázsiában vagyunk. Ha egy ismeretlen ember jön, és azt mondja, hogy „ez nem jó gyerekek, ki tanította ezt így??”, akkor ott valami nem stimmel. Mert a már leírt, a már elmondott, a százszor elismételt tévedhetetlen. A jelen levő tanár nagyon ritka esetben tévedhet, de ez itt nem valami gúnyos elégtételt jelent a gyerekek számára, hanem egy kedves mosolyt, amivel felfegyverkezve segítenek kijavítani. (A mi esetünkben a hindi írást).

Sajnos a lényegi tartalomnál sokkal fontosabb a körítés. Így például egy óra el sem kezdődhet anélkül, hogy a gyerekek ne kiabálnák lelkesen: Good morning Sir, Good morning Ma! Hogy ne kérnének engedélyt a bejövetelre (amit tökéletes udvariassággal és kiejtéssel tesznek, még mielőtt az „én, te, ő, mi, ti, ők-ről” fogalmuk lenne), ne fognának öntudatosan és határozottan kezet a tanárral, hogy ne lenne felírva a táblára az aznapi dátum, a nap, a tantárgy és a téma, hogy ne lenne valami leírva a füzetbe, aztán még aznap kijavítva, aláírva, minősítéssel ellátva. (Good, very good, very-very good, excellent) Egy idegen szöveg esetében sokkal fontosabb, hogy betéve tudják az egész jelentését, de ha rákérdezel a legalapvetőbb szavakra belőle, akkor már fogalmuk sincs az egészről. Ha kérdéseket teszel fel a szövegre vonatkozóan idegen nyelven, akkor meg már azt se tudják miről is volt szó. De lelkesen utánad ismétlik a kérdést….Borzasztó nehéz ezen a rendszeren, hozzáálláson, metodikán változtatni. A gyerekek még egész nyitottak rá- pláne akiben már érik a tudás által okozott büszkeség és határozottság öröme, de a tanárok (akikkel a tanácsadói testület tapasztalatom szerint nem igazán osztja meg a „játékos” koncepcióját) eleinte mindig furcsán néznek.

Egy olyan társadalomban, ahol a lakosság 1 milliárd 300 millió főt számlál, az individualizmus –a sok kíváncsiságával, felébredő vágyakkal, megoldási javaslataival -  rendkívül nagy kockázati tényezőt jelentene, viszont a múlt és a jelen feltétel nélküli elfogadása, a csillogó szemmel, vezérszóra való közös ismétlés megerősíti az együvé tartozást. Ezért azon már nem is kell csodálkozni, ha a legnehezebben alkalmazott írásjel maga a kérdőjel, a legtöbb gyerek ugyanis nem ismeri a „kérdés” fogalmát.