Portalan város
Áznak a falak, áznak a fák, áznak az esernyők- feketék és tarkák, áznak a tehenek, áznak a ruhák - nyakukon a fémcsipesz is ázik. Ázik a tartály, ázik a tégla, ázik a madár- mégis repül, ázik a konty, ázik a riksa, még a szekér is ázik –az öreg tovább hajtja. Az eső elmossa port, ami bolyhos takaróként ülte meg a várost. Egyetlen ellensége a hosszú hajú eső, megérkezett.
Gyorsan megnézem most, hogy költőink mit írtak ebben a témában, s lám.
Szabó Lőrinc: Egy volt a világ
„és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen,
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember.”
Radnóti Miklós: Eső után
„Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fának,
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat.”
Úgy tűnik nem csak nekem jut először eszembe a por veresége, amikor konokul elered az eső. Magával hozza a mély levegővételt - széles orrlyukakat, valamiféle csöndet, „megtisztulást”. (Ma reggel ezzel a szóval ébresztett az agyam.)
Csatorna híján az utcák, utak egyelőre még sekély folyókká váltak. S az indus embert ez mit sem zavarja. Felhúzza a gatyáját, vagy még azt sem, s gumicsizma nélkül gázol a vízben. A motorosok tovább egyensúlyoznak, a riksák, külsejüket meghazudtolva, tovább szállítják az embereket- kerekük mellett oldalra ugrik az esővíz. A folyó az utcák szemetét, a trágyakupacot jótékonyan eltakarja, látni nem lehet a szürkeség alatt. Az élet nem áll meg, hiszen „ügyes az ember”.
