Gyorsan befejezem még nektek hullámvasutam alsó szakaszának történetét, aztán következő alkalommal újult erővel felkapaszkodunk a csúcsra, mert hát ott azért többet lóbálom a lábam a mélységbe nevetve.

Tehát a meleggel járó alapvető kellemetlenségeket elég részletesen leírtam. De van itt még egy adalék. Történt egyszer, egy szerdai napon, hogy másodszor is elkapott engem valami fránya betegség. Ezért elsődlegesen a meleget, másodjára pedig a plafonon leledző ventillátort teszem felelőssé, mert a napsugarak döfködése illetve az éjjel felkavart portömeg iszonyatos fejfájást, mandulagyulladást és jó magas lázat idézett elő. Nohát ezért persze én továbbra sem látogattam meg a helyi kutyakaját áruló orvost, inkább választottam az ágyamban való fetrengést. Sajnálatos módon nekem már nem jutott az a kegy, ami Péternek, hogy egy végtelenül türelmes lény hideg vizes borogatást cseréljen a fején, azon egyszerű oknál fogva, hogy hideg víz nem folydogált a csapból, se sehol máshol. De semmi baj. Maradt a jó öreg izzasztó kúra, amiért semmi erőfeszítést nem kell(ett) tennem. Miután túljutottam ezen a nyavalyán is, rögtön bejelentkezett vizitre a szokásos gyomorharc, így egyre messzebb kerültem attól az állapottól, melyet Popey érez a hajóján, miután bedobott pár spenótkonzervet.

 Eljött a hétfő….a munka öröme. Egy új varázslatos hét kezdete! Az érdekesség kedvéért megállítom nektek egy picit a homokórát reggeli utazásunk 56. percénél. Tehát sikeresen felszállunk a második buszra Badarpur Bordernél, annyira szerencsések persze már nem vagyunk, hogy ülőhelyet is találjunk, de ennek jelentősége csak 2 perc múlva derül ki. A busz pöfögve veszi be az első és egyetlen kanyart, élvezettel belehajt a csodák csodája még mindig ugyanott található mély gödörbe, aminek köszönhetően mindenki jól beveri a fejét a teljesen logikátlan magasságba elhelyezett vascsőbe, káromkodunk egyet, majd nyugodtan gurulunk tovább. Hátamat megtámasztom az ajtóval ellentétes oldalon lévő háttámlánál (egyes buszoknak még ilyenük is van), a biztonság kedvéért megfogom a vascsövet is, s kissé kómáson bámulok ki az ablakon. Eszembe jut a Jazz+Az „Megint hétfő” című száma, ugyanis megint hétfőn önt ki csatorna, elárasztva az utat minden földi jóval. Folyik a szemét, a rothadó gyümölcs, a sár, az émelyítő bűz, feltételezem az emberi és állati ürülék minden formájával együtt. Tévedtem. Ez egy másik hétfő. A múltkorin mindezt csak szemléltem. Ahogy gurul a busz, s elnyeli az alagút sötétje, eme finom elegy özönvízszerűen beömlik a járműbe. Nincs menekvés. Egy pár perc erejéig két karommal tartom magam a levegőben, de utána feladom. Fél óráig, zötykölődés mellett nem bírom el magam. Toccs. Próbálom kihasználni a busz padlózatának egyenetlenségét, és ide-oda szökkenek, de ez tényleg hiábavaló vesződségnek bizonyul. Benne vagyok a szennylében, ami csíp, mint a fene. Már csak az iskola képe lebeg előttem, mielőbb beérni, lemosni magam…Hát ez se sikerül. Odabent ugyanis nincs egy csepp víz se. A filteres, palackozott víznek minden cseppje aranyat ér.

 Azt hiszem ez volt az utolsó csepp a pohárban. A hét következő napjain csak tengtem-lengtem, a korábbi lelkesedésem oly könnyen röppent el akárcsak a busz ablakán kidobott hajdan szomjat oltó vizes zacskó. El akartam szökni minél hamarabb egy kis időre. Sikerült is. A hétvégét Jaipurban töltöttük, ami jég hideg narancslé volt a szívemnek. De ez már egy másik történet.

Több, mint két hónapja vagyok India elvarázsolt vasútjának nézelődő utasa. Két héttel ezelőtt vettem észre, hogy hullámvasúton ülök, mely a magaslati pontjáról, ahol az öröm feszültsége, a várakozás és a szabadság érzése együttesen jelentkezik, hirtelen a mélybe bukott. Nem lepett meg, vártam rá az első pillanattól fogva. Az a világ, ami annyira más az általunk megszokottól, minden megkapó, elgondolkodtató, mesebeli, megdöbbentő mozzanatával együtt egyszer csak természetszerűen sok lesz.  A résztvevő személy hirtelen eltávolodva kívülállónak érzi magát. Vissza kell kapaszkodni, szép lassan, türelmesen.

A mostani – figyelmeztetés: hosszú- írásommal szeretnélek titeket vitatkozásra buzdítani, mert roppant kíváncsi vagyok a véleményetekre, ami könnyen lehet, hogy ütközik az enyémmel.

Aki ismer engem, tudja, hogy a félelemérzet-küszöböm az átlagosnál feljebb található. Nem félek a pókoktól, nincs tériszonyom, nem tartok attól, hogyha éjszaka mászkálok egyedül Budapest nem épp legvonzóbb részein, akkor valaki le fog csapni, kirabol, vagy esetleg megerőszakol; ha képességeim engedik, nagyon szívesen mászok fel veszélyes hegyoldalakba, ereszkedek alá omladozó ormokon…

Az oktatásról itt leírtak- tankönyv, tananyag- nem általános érvényűek az egész országra, a többi oktatási intézményre! Ezek a helyi adottságok, lehetőségek.

Az első két hetünket azzal töltöttük, hogy megértsük hogyan is működnek itt a dolgok, ugyanis mindenhol csak a rendszertelenséggel találtuk szembe magunkat. (Ez ma sincs másként, de már megszoktuk- kiismertük.) Odalent a pincében 3 szakképzetlen tanárlány próbálta kihozni magából a legtöbbet, hogy átadják tudásukat a gyerekeknek. (Egyikük – becenevén „Nagyorr”- egyébként egy nagyon kedves 20 éves teremtmény-időközben egyik napról a másikra eltűnt, nem jött többet. Senki nem érdeklődött iránta, hogy miért, csupán elfogadták a tényt. Úgy tűnik, itt nem bevett szokás azon aggódni, hogy az illetővel esetleg történt valami otthon, valami baja esett, és hogy egy telefonhívás nem a világvége…) Mára ketten maradtak: a 19 éves Meheszbín, egy roppant törékeny és finomarcú lány, aki soha nem restell egy jó nagy nyaklevest kacarászva lekeverni az általa- néha elég random módon szemtelennek ítélt gyerekeknek; illetve Tehszín, 21 éves szép hosszú barnafonatlány, aki lelkesen cipeli a legnagyobb felelősséget a hátán . Meg kell mondjam, egyre inkább csodálom és tisztelem ezt a nőt. Reggel fél kilenctől délután minimum öt óráig bent van az iskolában, amennyire tudja, megosztja teljesen a figyelmét a legapróbbak és a gyermeküket magukkal cipelő anyák között, akik esetenként épp az ABC-t próbálják elsajátítani….végtelen türelem kell ehhez. És hogy mikor pihen? Hát kérem szépen egyetlen nap áll rendelkezésére, a vasárnap- amikor felteszem otthon végzi el az elmaradott teendőket-, nyári szünete nincs, csak decemberben van 10 nap szabadsága. Ha lázas, ha fáj a torka, fáj a foga, bejön, és végzi a dolgát, mosolyogva. Mr. R.B. Parshant, az iskola igazgatója, nagyon szereti nyomatékosítani a fejünkben, hogy soha ne feledkezzünk meg az egészségünkről, hiszen nincs annál fontosabb. Nos én ezzel teljesen egyet értek, ezért a minap, amikor az iskola átalakításról tárgyaltunk, megkérdeztem, hogy nem szeretne-e egy kicsivel több szabadidőt adni Tehszínnek, hiszen az ő egészsége legalább annyira fontos, mint a miénk…Némi mellébeszélés, elpirulás után a konklúzió az volt, hogy a nonprofitosok soha nem pihennek. Tehszín pedig csöndesen megjegyezte, hogy ne aggódjak érte.

Ész-lelés. Légy tudatában létezésednek, a körülötted lévő dolgok jelenlétének. Ne engedd, hogy át-és tovaszaladjon tekinteted a valóság tündeképén. Hegyezd ki a füled, orrod, szemed, nyelved, szőrszálaidat, az egész érző lényeged. Merülj el, és ne fogadj el mindent úgy, ahogy először tűnik. Nézz jobbra, nézz balra, föl-és le, előre és a hátad mögé. Ha mindent csak egy szemszögből nézel, soha nem fogod meglátni az egészet, csak a részletet. Tegyél kérdőjelet, ne egyet-kettőt, minél többet. Hagyd, hogy megszülessen a gondolat, és elburjánzzon.  Gondolkodj! Alkoss véleményt! Csúfos, púpos, szőrös-szőrtelen, helyes-helytelen, megvetem- kell nekem…Járt utat járatlanért el bátran hagyj! A kíváncsiság és az elfogadás egyszerre visz előre. Az órát felhúzták, 1 perc múlva csörög.

Ez nem volt egy olyan mese, amire bátran azt mondaná az ember, hogy na én ezt most kérem szépen rögtön megértettem teljes egészében. Nem is ez volt a lényege, hanem, hogy gondolkodásra késztessek. Ezt tartom feladatomnak az iskolában.

Nem tökéletes, de példa: Taj Mahal, és ami mögötte van

 Taj Mahal. Irdatlan méreteket öltő vakító fehér márványtömb, finom virágdíszítések, hajdan volt szerelemnek tiszteletéül állított síremlék. Őszintén megmondom, nem nyűgözött le önmagában. De nem az épület tehet róla, ha csak ketten lennénk egész biztos, elvarázsolna. A helyet azonban elárasztja a világ minden részéről érkező turista hadsereg: kínai, német, japán, francia, amerikai, indiai. Vakon követik a parancsot, mely arra sarkallja őket, hogy egymás mellett tolongjanak a legjobb helyért küzdve ahhoz, hogy a világ legtökéletesebb és leghasonlóbb képeit készítsék el-magukról. Nem szeretek turista lenni, és egyre jobban zavar, ha annak tartanak. Kényelmetlenül érzem magam.

A Taj Mahal mögött folyik a Jamuna nevű folyó, melyben csupasz gyerekek játszanak önfeledten, locsolják egymást, fogócskáznak, nevetgélnek. Mögöttük a homokban egy „pásztorfiú” mellett ballagnak a szarvasmarhák, hatvan méterrel feljebb egy csónak, s benne két ember nézi a tükörképét. A folyó innenső oldalán, a Taj Mahal pompázatos épülete alatt közvetlenül egy szemétkupac kacsintgat ránk kacéran ismét. Egy kissé kontrasztos látvány, de már egyre kevésbé meglepő. Az oldalépületek téglaszínébe papagájok kapaszkodnak.

Nem mondhatnám, hogy sokan fordították fejüket ebbe az irányba, csupán egy vörös hajú nő ült kényelmesen egy padon, nyugalommal szemlélve az eseményeket.

Odafent, a márványpadlón egy körbe-körbefutkározó lány, nevezzük Táncolkának, személyében jelent meg az, ami egy pillanat alatt elvarázsolt. Életigenlés, önfeledtség és szabadságérzet. „Nem törődöm a körülöttem lévők véleményével, csak egyszerűen boldog vagyok, mert röpül a piros szoknyám, rohanok, mert nekem most azt kell tennem.”

A gyerekek tudnak az itt és mostban élni, nem rágódnak a múlton és nem aggódnak a jövő miatt. Szeretem a gyerekeket, szeretek köztük lenni.

Köszönöm a türelmeteket. Most már tényleg jön a Kalyanam iskola II. része.

(2 kép sajnos most kimarad, mert rakoncátlankodik az internet, bepótolom ígérem....ez egy igazi türelemjáték, mely most csupán egy délelőttömbe telt.)