Több, mint két hónapja vagyok India elvarázsolt vasútjának nézelődő utasa. Két héttel ezelőtt vettem észre, hogy hullámvasúton ülök, mely a magaslati pontjáról, ahol az öröm feszültsége, a várakozás és a szabadság érzése együttesen jelentkezik, hirtelen a mélybe bukott. Nem lepett meg, vártam rá az első pillanattól fogva. Az a világ, ami annyira más az általunk megszokottól, minden megkapó, elgondolkodtató, mesebeli, megdöbbentő mozzanatával együtt egyszer csak természetszerűen sok lesz.  A résztvevő személy hirtelen eltávolodva kívülállónak érzi magát. Vissza kell kapaszkodni, szép lassan, türelmesen.

Míg otthon kinyíltak az ibolyák, hirtelen kizöldült a természet és a tavasz kopogás nélkül berontott, addig itt őrült –lázas táncba kezdett a nyár. Csak pörög- pörög pillanatig sem kíván levegőt venni. A nap bőkezűen ontja a meleget, nem kérdez, nem alkudozik, csak adakozik. „Köszönöm szépen, én nem kérnék többet”- mondogatom sokszor az égre nézve, de nem hall meg. Makacs egy teremtés. 40-42 fokot mutat a hőmérő, az újságok naponta közlik, hogy ez körülbelül 4-5 fokkal több, mint az ilyenkor megszokott hőmérséklet… Ez az én szervezetemnek nagyon nem tetszik, szegényke amúgy sem szereti nagyon a meleget, hát még akkor, ha nem is reménykedhet abban, hogy esetleg alkalma nyílik megmártózni valami hideg- nagytömegű vízben- Duna, Balaton, bányatavak- messzi álom. A forróságot az indiaiak sem tűrik hősiesebben, mint mi európaiak. Mr. Parshan –az iskola igazgatója- is kifejtette, hogy ilyenkor bizony nem képes úgy dolgozni, mint azt megszokta. Bemegy az irodába, előtte a sok tennivaló, de inkább csak nézelődik- tépelődik. Azt tartják, hogy az indiai forróság a cselekvésre nem, de a gondolkodásra annál inkább serkentő hatással van. Vitatkoznék. A gondolatok eltévedtek egy messzi- messzi labirintusban, és csak naponta talál ki közülük valaki, hosszú bolyongás után, izzadtan, fáradtan.

Reggel 1,5 óra buszozás, délután 1,5 óra buszozás, heringcsata, könyökhegyező verseny. Porban- benzingőzben aszalódott gyümölcsök, émelyítő helyben készült legyes melegételek, fáradtságtól vagy tompultságtól rohanásra vágyat érző emberek mellett várakozom az úton, a második buszra, mely végre hazarepít. Fejemben gyerekzsivaj, őrültek háza, értelmes tekintetek, kissé értelmetlen tekintetek, kacagás, kínlódás, lassú percek, gyors órák. A szél váratlanul kedvet kap, hogy fújdogáljon egy kicsit, de bosszús, mint az áldozatra váró éhes istenek. Nem hoz enyhülést, forróságot fúj az arcomba, a bőröm alá, szemem mögé. Szauna- poros kiadásban. Ha nagyon nem volt jó napod, a busz egész biztosan 20 perc múlva tűnik csak fel- előtte ötre próbálsz lázas hévvel felkapaszkodni, abban a hiszemben, hogy ez most a tiéd lesz. Ez már csak így szokott lenni. Murphy kedves, ugye te nem pihensz le, míg ki nem adod törvénykönyved átdolgozott verzióját?    Népszerű lesz, ígérem.

Hideg- meleg- langyos víz. Nyáron hideget, naponta sokszor, télen forró fürdőt, nagyot. Megszoktuk, piros- kék, csavarom, amerre- ameddig csak akarom. Folyó víz feletti hatalom. Hétköznapunk természetes jelensége, eszünkbe sem jut, hogy értékeljük. A baj csak az, hogy ez mégse természetes. A víz lehűl, ha hideg van, de ha a forró levegőben egy fekete műanyag- gumi tartályban álldogál a „fürdőszoba” tetején, egy pillanatig sem fáradozik azon, hogy megcáfolja a termikus kölcsönhatást, a legtökéletesebben alkalmazkodik környezetéhez: forró lesz, mint a sebtében elfogyasztott reggeli kávé, ami leégeti a nyelved. Hát ki ne vágyna egy ilyen hűsítő fürdőre, amikor hazaérkezik a munkából? Az ember teste egyébként meglepően gyorsan tud reagálni, amikor rázúdul a vödörből a forróság, egy pillanatra heves hűtő funkcióra kapcsol. Egy pillanatra…Ez a reakció éppoly rövid, mint amilyen hosszú listát tudnék gyártani a hűtőszekrény hiányából fakadó nosztalgikus álmokról. Mert hát valljuk be, mit paradicsomnak, víznek, khardnak (helyi kefírszerűség) szőlőnek hívunk, bárhogy akarjuk, csak hidegen zamatos. A piacra elmászni, bár normális esetben nem nagy teljesítmény, ebben az időben igazi hőstett. Jutalma egy üveg hideg víz.

A következő – mai írásomat záró - sorokat a még nem tékozló Zsófinak (hiányolt egy hónapos sorstársunk) ajánlanám. Az utakon leborított fejjel, csüggedten heverésztek hónapokon át a nagyméretű cserépkorsók. Az árusok, mintha tudták volna, hogy úgysem kelnek el, a szilárd kupac előtt ücsörögtek, cseverésztek, kártyáztak, netántán vízipipáztak – megélhetésük forrása mai napig rejtély számomra. Ám eljött a nap, mikor ezen készítmények létezése értelmet nyert. A korsókat a víz hűvösen való tárolására alkották meg. Hálás köszönet értük, kiváltképp azért az egyért, ami a szobám mögött található éjjelenként. Gyakran látogatom meg, hogy ne legyen magányos.

 ….

Folyt. köv.