Tegnap délután (3.nap) végre elmentem a már hőn áhított fotós sétámra a környékünkön. Rögtön az első utcában, amikor is két biciklis fiút próbáltam lekapni, feltűnt a kanyarban egy igen impozáns tehén, komótosan felém ballagva, lapos pislantással felém kacsintva. Sajnos az ő érzése irántam koránt sem volt olyan baráti, mint az enyém iránta, mert egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy a fejével könnyedén odébbtosszant engem. Hál’ Istennek ez ennyiben is maradt, ugyanis egy kedves bácsi ráordított egyet, én pedig arrébb andalogtam, egészen a játszótérig.

Korábban már felhívták a figyelmünket, hogy itt az emberek nagyon szeretik, ha fotózzák őket, és ez a gyerekekre mindenféleképpen igaz. Azon nyomban ott hagyták a krikettütőt- és labdát, rohantak felém „Take a photo, please ma’ take a photo’. No hát így fel van adva a lecke, ha az ember spontán életképeket szeretne lencsevégre kapni. Nagyon különböző gyerkőcök gyűltek össze: a tipikus csínytevő, aki olyan komoly szemeket tud mereszteni, hogy mindenkiben tudatosul, bármikor képes a grundbarátokat a védelmébe venni; az okos gyerek, aki nem szeretne kimaradni semmiből, de igazából nem illik bele a társaságba; az aprócska aranyos gyerek, akit mindenki szeret; és persze az elmaradhatatlan lányok, akik a tetőről figyelik az eseményeket árgus szemekkel. A kedvenc jelenségem a legkisebb fiú volt, de nem azért, mert eszméletlenül ártatlan és helyes kiskrapek. Történt ugyanis, hogy miközben mindenki sorban megmutatta a legmerészebb játszótéri mutatványát - a korlátmászástól kezdve a „hogyan álljak meg a barátom kezén” című fejezetig - kényesen ügyelve arra, hogy a lencsevégre kapott póz a legideálisabb legyen, ez a kis csöppség észrevette, hogy sokkal tanulságosabb és szórakoztatóbb, ha azt figyeli, hogyan készül el a valóságtól ellopott pillanat. Először szemügyre vette társait, rám nézett, jött a„katt”, majd miután megmutattam neki az alkotást, eltöprengett, és egy jót nevetett. Remélem így is elkezdődhet a fotózás iránti szerelem.

Az irányomba mutatott figyelem és lelkesedés a következő színteremen sem hagyott alább, de ott már megjelentek az anyukák és nagymamák is, akik olyan szigorúan és méregetőn néztek velem farkasszemet, mint az erdőben csörtető anyavaddisznó, mikor kicsinyeit fenyegetve érzi. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy jogtalanul hatoltam be magánszférájukba. (Állandó dilemma) De miután az egyikük jól hátba vágott engem egy széles mosoly kíséretében, megnyugodtam. Újabb beszélgetés, faggatás - : honnan jöttél, ki vagy, miért és mit csinálsz itt, hol laksz, mi a házszámod, hogy tetszik India - után, meginvitáltak egy kis elemózsiára, amit a visszautasítás illetlen volta miatt elfogadtam. És hogy örültem végül ennek! Egy egész tál házi készítésű, változó színű, furcsa, apró gömböc és kukacalakú édességet hoztak ki csak nekem, (a körbekínálgatás eredménytelennek bizonyult), amiből az első óvatos harapás után nagyon vidáman falatoztam, ugyanis isteni fánk íze volt. A kint lévő gyerekhadsereg berohant természetesen, nehogy lemaradjon a nagy eseményről, én pedig felfedezvén a falon lógó világtérképet, nagy örömmel megmutattam nekik, hol is van az én hazám….A rám szegeződő tekintetek lassan egy kissé frusztrálóvá kezdtek válni, ezért egy puszit nyomtam a vendéglátóm pírjára, melyet meglepettséggel és sugárzó boldogsággal nyugtázott; s ballagtam tovább, immár ténylegesen hazafelé. Szemügyre vettem a helyi fiúcsapatot, amint épp krikettet játszottak igen elmélyülten a szűk kis utcácskában, majd befordultam a mi Futrinka utcánkba. És itt sikerült lencsevégre kapnom kedvenc emberlelkemet, jelenségemet, aki mindig felvidít, és nyugalmat áraszt, akármikor meglátom. Ő az „öreg néni”, akit láthattok a fejlécemen is, de a teljesség kedvéért ide teszem az egész képet, mert az az igazi.