Az éj sötétje által körülvett nyugodtság mámorában ülünk a repülőgépen, s hallgatjuk a pilótát, aki időnként közli velünk, „Még hatvan, negyvenöt, harminc… perc van a leszállásig, magasságunk tizenegyezer-kettőszázhuszonnégy, kilencezer-háromszáznegyvenöt, hatezer-hétszáz méter, odakint mínusz ötvenkettő, harminc, tíz ^oC van.” Mivel ebből arra következtetek, hogy még rengeteg idő áll a rendelkezésemre, nyugodtan engedem elidőzni szemeimet a sréhen mögöttünk ülő piros turbános idős férfi arcán, amit aranylón világít meg egy apró lámpa, egy kócos kis gyereken, aki épp a mosdó felé igyekszik álmosan, egy idős nénin, aki a táskáját próbálja lecsempészni a magasból, ami sikerül is neki, de az ajtóval meggyűlik a baja, akárcsak utazásunk elején. Egyszer csak, körülbelül a 15. percnél tartva a visszaszámlálásból, hirtelen előbukkan a semmiből milliónyi sárga pont, Delhi irdatlan sűrű, tömött, végeláthatatlan fénytengere. Mivel azonban ismerem, és optimista szemléletemből adódóan hiszem is azt az igen bölcs mondást, miszerint „Sok jó ember kis helyen is elfér”, csupán kíváncsian tekintek a valóság felé. (Petőfi Alföld című verse jut eszembe, melyben az égből közeledve jutunk el ahhoz a bizonyos kútig, és nézünk szét, mi is van igazából, a magasból elképzelt, látni vélt valóságban…) 

A repülőből kiszállva csöndesen, görcsösen, mosolyogva haladunk előrefelé, követve a tömeget. Miután kiérünk a váróba, furcsa jelenségre leszünk figyelmesek: a levegőt iszonyatos tömör szürkeség üli meg, a jellege pedig nem igazán az, amit a mi kis európai nózink megszokott. Erre persze számítottunk, de a valóság mindig más, mint a képzelet. Az embert elgondolkodtatja, ha itt egy zárt helységben ilyen a levegő, milyen lehet odakint??? Ezen viszont, valljuk be, nem igazán érdemes gondolkodni. Sokkal hasznosabb tevékenység, ha a csomagunk megtalálásába fektetjük energiánkat. Péter egy szempillantás alatt a kezében érezheti tulajdonát, én viszont kb. fél órát állok a futószalag mellett, míg megérkezik a kis darabka otthonom. Ezután már csak Manoj barátunkat, jövendő főnökünket kell megtalálnunk, aki véletlenül sem egy a sok fehér táblás ember közül, hanem az egyetlen, aki a „kívül tágasabb” szellemében várakozik. Ő is meg van, és mi is meg vagyunk épségben.

Odakint épp kell fel a nap, furcsa szürkés lila fák, szúrós tekintetű fegyveres emberkék (már bent is megfigyelhető jelenség), a várt nem kellemes szag, kuszaság. Megjön a kocsi, és mi nekiindulunk a megdöbbenések útján….Eszméletlen magas, végetnemérő szemétkupac, tetején majszolgató tehén, a háttérben véznán tekintgető kutyák, poros- nyúzott fákon lecsüngő denevérek,  útszélen ücsörgő majomcsapat, hátul halkan röfögő disznó, lézengő csatornaszagban játszadozó gyerekek, piszkos vászonban vándorló kéregető emberek, rakott szoknyás-kék pulcsis iskolás leányok… A kocsiban hirtelen azt veszem észre, hogy lecsukódott a szemem. Úgy tűnik, az agyam nem képes ennyi mindent egyszerre feldolgozni, s ezt most tapasztalom először. Meglepő. De semmi gond, a fülem szolidáris – hűséges jószág, nem adja fel a szolgálatot, hiába van kitéve az állandó, különböző frekvenciájú dudálások által okozott atrocitásnak. Riksák, motorok, autók, biciklisek, őrültek. Olaszország eltörpülhet India mellett, mind a tülkölések mind a szenvedélyes vezetés tekintetében. Az tud csak igazán vezetni, vagy akár gyalogosan közlekedni, aki megtapasztalta Delhit. Itt semmiféle szabályrendszer nem létezik azon kívül, hogy dudálj, ahogy csak tudsz, mégha nincs előtted senki, akkor is dudálj, hogy mindenki tudja, te jössz; előzz, amikor csak tudsz; kerüld ki ezt- ugorj el az elől, a legfőbb, hogy légy mindig éber, és ne féltsd az életedet a minimális szükségesnél jobban. Az emberben óhatatlanul is előbújik a kérdés, hogy lehet itt élni, hogy fogok én itt élni egy egész esztendőn át?

Haladunk tovább a káosz útján, elérünk leendő munkahelyünk helyszínére, megállapítjuk csöndesen, hogy nem épp bizalomgerjesztő környék, de örömmel nyugtázzuk, hogy ezzel ráérünk másnap mélyebben foglalkozni. A látkép lassan és minimálisan, de változik. Elhagyjuk Delhit, megérkezünk Faridabadba, új otthonunkba. Belépvén a házba, először is alaposan meghökkenünk a szembeötlő tényeken. 1, Nem egyedül fogunk lakni Péter útitársammal, hanem főnökünk édesanyjával, apjával és egy hat éves kislánnyal. 2, Elkövetkező 1 évem  nyugodt visszavonulásának színtere egy meglehetősen sötét szoba, melynek berendezése 2 műanyag szék, egy pici asztal és egy franciaágy méretű fapriccs, amire azért sikerül egy vékony matracszerűséget kérnem. 3, A fürdőszoba alias mosdó (mely a szobánk szintjén és a tetőn is megtalálható) nem más mint két darab csap a falon, egy darab apró lyukacsos lefolyó a padlón, egy darab alacsony sámli, 1 db pottyantós WC és 3 különböző méretű vödör…

A tetőn állunk. Főnökünk felénk fordul, és így szól: „Is it OK?” Laposan Péter felé pillantok, aki ugyanolyan zavartnak tűnik, mint én, de végül igent mond. Tehát nincs más dolgom, mint otthon érezni magam. Megvallom, végül ez nem is esik nagyon nehezemre. „Fogadd el, hogy ez van, és barátkozz meg vele minél hamarabb!” Így hát rögvest felmegyek a tetőre, hogy leteszteljem a fürdőszobát, ami úgy tűnik, némi bonyodalmak ellenére abszolút képes betölteni funkcióját. Kipakolom a táskámból a fontos dolgokat, kicsit rendezgetek, megágyazok, és amikor ránk köszönt az este felmegyek a tetőre furulyával a kezemben, hangommal a torkomban. A zene otthon mindig megnyugtatott, és ez itt sincs másként. Lefelé menet a lépcsőn Anti (a mama, a ház asszonya) rám mosolyog, megfogja a kezem, amitől nagyon meleg érzés fog el, végleg megnyugszom.  Ranjana (a kislány) bejön a szobámba, elkezd színezgetni, hangosan betűzni (Dzsí, O, Kéj, Í, Ár: Joker: bohóc), mosolyogva és hadarva magyarázni, hangosan nevetni úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak. Kezembe adják a furulyát, játszok rajta egy kicsit, nagyon megtetszik nekik- szerelem ez első hallásra. A hangszerem rögtön Ranji ajkán landol, s innentől kezdve éles sípolást hallgatunk 1 órán át…Megunván a modern zenét, belevetjük magunkat a közös tanulásba, de hamarosan eljön a lefekvés ideje, amit Ranjana nagyon nem kíván tudomásul venni. Ragaszkodását kinyilvánítva a szokásos gyereknyivákolásba kezd, de végül hosszas kérlelésre sikerül rávennünk a másik szobába való átvonulásra.

…

 Este van. Fekszem az ágyamban, a hálózsákomban, az otthoni takarómmal. Előzetes várakozásommal ellentétben, nem zakatol a fejemben az „Úristen, mit keresek én itt? érzése”. Végigpörgetem az eltelt nap sűrű eseményeit, s kíváncsian hunyom le a szemem a holnap felé.