HTML

Indiai lélektánc

Kicsit kusza, kicsit furcsa, de mindenképpen én mondom és mutatom, innen Indiából, egy teljes éven át....amit látok, érzek, hallok: negyvenöt fokban, sárban-piszokban, néha nyugalomban a hegyekben, de mindenképp a valós életben, mosolygós emberek közt. (Köszönet: A Magyar Önkéntesküldő Alapítványnak, az EVS program kiötlőinek, Face Indiának és Kalyanamnak)

Friss topikok

  • Virágzó Mandulafa: @mátaykata: Kata, most mit kérdeznél tőlem? (2011.05.17. 01:59) Néha a legnagyobb meglepetést saját magunknak okozzuk
  • SNora: Kedves Kriszti! Fantasztikusak a képeid! A bejegyzésekkel együtt egy kis életet hoztál magolós eg... (2009.08.24. 14:58) Chennai- feljegyzések a homokban
  • fkriszti: Kedves tommygun: az én tapasztalatom szerint a pihenők inkább csak 1-2 óránként vannak, de azok na... (2009.07.13. 17:31) Helyi járaton utazom
  • Tücsi Soulleader: ÓÓÓÓÓ most jövök rá, hogy igaza volt Richard Bachnak, amikor azt írta minden és mindenki egy... ... (2009.07.12. 11:32) Fényképek
  • Csendes Gyerek: Nekem az "ahogyan írsz" az kevésbé, az "amiket" az annál inkább, na de pl. az a törölközős kép, ur... (2009.05.17. 01:28) rezdülések

Linkblog

2009.07.17. 11:27 fkriszti

Diós palacsinta vagy túrós palacsinta?- módosult tervek

Van az úgy, hogy az ember nagyon éhes. A kezdetekben még nincsenek igazán kívánságai, csak enni szeretne, változtatni ezen az üres érzésen, és elhallgattatni a gyomorkorgást.  Amikor túljutott ezen a kissé még tompult szakaszon, akkor elkezd azon gondolkodni, hogy mit is lehetne enni. Kimegy a konyhába, alaposan körbenéz a hűtőben és összeállítja a lehetséges menüket: vajas kenyér gyulaival trapistasajttal és pirosarannyal, egy kis lecsó fehérkenyérrel előtte húsleves. Aztán meglátja a tejet, az ásványvizet, a tojást, és eszébe jut, hogy nem is kíván mást, mint palacsintát. A nyelve minden részén érzi a puha enyhén pirult tészta és a friss dióból készült töltelék ízét, azokat a finom már alig megkülönböztethető dió reszelékeket, amik nélkül az élet olyan sivár lenne. Aztán hirtelen eszébe jut a citromos, vaníliás cukros túró íze, az a finom, hideg, lágy, de mégis darabos töltelék, amit körülölel a meleg tészta. Nem is érti, hogyan is gondolhatott a dióra ilyen érzelmesen. Mert túró nélkül az élet már egyenesen elképzelhetetlen. Annyira megkívánja, hogy még a közértbe is hajlandó lemenni. Amikor meglátja, hogy a kedvenc közértjében nincs is túró, tovább megy, hajthatatlanul, addig járja a környék minden boltját és piacát, míg meg nem kapja, mert már el se tudna képzelni mást a gyomrában, mint túrós palacsintát. Itt már nem számít az idő, a gyomorkorgás, itt már csak a túróspalacsinta számít. De valamilyen oknál fogva azon a napon nincsen túró. Az ÁNTSZ és a Nemzeti FogyasztóVédelmi Hatóság különleges ellenőrzés miatt bevonta az összeset. Az ember hazamegy, és elkezdi kikeverni a palacsintatésztát, a sütés közbeni üres másodpercekben pedig szorgalmasan reszeli a diót. Mert végülis, a dióspalacsinta is lehet isteni finom.

 

Valami hasonló történt velem is. Teltek múltak a forró napok, a napallergiás bőröm már néha olyanokat káromkodott, hogy magam is meglepődtem; a diákok valamilyen érthetetlen oknál fogva egyre butábbaknak tűntek, mindkét főnökünkről kiderült, hogy mégse isten kiválasztott megértő katonái, s újra motoszkálni kezdett bennem a gondolat, tán el kéne menni egy kis időre. A megoldás hamar érkezett: a Dél-Koreai Köztársaság Nemzetközi Ifjúsági Találkozót hirdetett, s Manoj úgy gondolta, nagyon megfelelő lennék arra, hogy egyszerre képviseljem Indiát és hazámat is. Meg kell mondjam, nagyon jól esett, hogy rám gondolt, mert azért 1,3 milliárd embert képviselni gyakorlatilag idegenként egész felelősségteljes feladat. Így hát meg is írtam a gyönyörű szép motivációs levelemet, bár valamiért nem éreztem azt az óriási késztetést, vagy vágyat, hogy nekem oda kell mennem. De a koraiak másképp gondolták, kiválasztottak. Így egyike lettem annak a 350 fiatalnak, akik szerte a világról összegyűlnek megvitatni a környezetvédelmi problémákat, miközben mindenféle dolgot megismernek egymás kultúrájából: ki milyen finom sütit képes gyártani, milyen nemzeti kávét vagy teát szolgál fel hozzá, hogy- és  miben csobban bele a tiszta hűs óceán vizébe, milyen cipőben járja végig Yesou városát, milyen zenére fogja el „az ó én édes hazám, táncoljunk egyet” érzése. Először valamiért volt bennem egy kis tartózkodás ettől a megszervezett szociális bölcseleti programtól, de aztán amikor megnéztem az interneten Yesou óceánpartját ábrázoló képeket, utána olvastam részletesebben ennek a hagyományos és nagyszabású eseménynek- mely többek között a 2012-es Szöulban tartandó Világexpo kistestvére- már tökéletesen láttam magamat, ahogy száriban éneklem a magyar népdalokat, esténként pedig a kikötőben sétálva figyelem a ringatózó hajókat.

 

Eltökéltségemet mi sem mutatta jobban, hogy azon a bizonyos kutyaugatós, tehénbőgős éjszaka utáni napon, tényleg megtámadta egy magyar lány a Nagykövetséget. Az utazásról: az utasterében lévő, pontosabban a söfőr melletti motorház kapott bőrborítást, így nem égette le a fenekemet, amikor ráültem; egyedül bonyolítottam le a szokásos játékot: riksát fogni, címet elmagyarázni, alkudozni. Az elsővel nem volt gond, egymás hegyén -hátán tornyosultak a riksák, így inkább a versengő férfiakat kellett lecsillapítani, ezzel szemben a címet már nem igazán tudták hova tenni, de hamar megnyugtatták magukat és meggyőzték egymást, hogy előbb utóbb úgyis odatalálnak; az árban való megállapodás pedig szokásához híven elhúzódott. Az alkudozásnál mindig határozottnak kell lenni, mert ha észreveszik, hogy egy pillanatra elgondolkozol, akkor máris lecsapnak, mint a légyfogó, nem menekülsz a ragacsból. Viszont ha a világ legnagyobb természetességével legyintesz, megvető nézéssel tudtukra adod, nevetséges árat kérnek, és ott hagyod őket, biztos hogy utánad szólnak: „kisasszony nem úgy gondoltuk azt, tessék csak visszajönni, elvisszük magát annyiért is!”

 

A nagykövetségekről annyit, hogy kibérelték maguknak Delhi legszebb részét, ami tele van szép nagyra nőtt zöld virágzó fákkal, szeméttel viszont egyáltalán nem, ahol parkok sorakoznak egymás mellett, hogy becsábítsák a sétálni vágyókat, ahol inkább fényesre pucolt autók gurulnak puhán, sem mint hogy riksák zötyögnének borzasztó benzingőzt prüszkölve, és ahol meglehetősen csönd van, pont azért, mert az indusok meglehetősen elenyésző százalékának akad errefelé dolga. Korábban volt szerencsém egy kedves ismerős ismerősén keresztül bejutnom a Magyar Nagykövetségre, azon belül a katonai attasé úszó medencés lakásába, majd később - kicsit XVIII-XIX. századi angol szépirodalom egyik kedvenc helyszínét eszembe juttató- katonai fogadásra (ott ettem sok sok hónap után először húst: csirkepörkölt nokedlival formában), de most nem is erről akarok mesélni. Szóval érdekes dolog megnézegetni az egymás után következő nagykövetségeket, például Ausztriáét most építik, elég szerény és puritán rikító fehér épületegyüttes lesz, viszont Katar és az Arab Emírségek követsége olyan, mint egy igazi palota! Gazdagon faragott, de nagyon ízlésesen díszítített homokszínű kreáció, gyönyörű növények a tökéletes pázsitú kertben. Ehhez képest a Korai Nagykövetség egy nagy piros épületegyüttes- kicsit hasonlít első ránézésre az indiai mogul épületekhez. Természetesen fölöslegesen várakoztam ott kb. háromnegyed órát, míg megkerült a legokosabb információsleányzó, mert valóban nem kell nekem, sem más magyarnak vízum. Viszont így volt szerencsém megfigyelni egy arra kóborló kecskebandát, ami a környezetből való kirívását délceg járásával próbálta ellensúlyozni- nem sikerült teljesen meggyőzően.

 

Dolgom végeztével visszatértem az iskolába tanítani, s mivel Péter tudta és tudtom nélkül egy órával korábban zaklatott fel álmomból- lévén hogy el fogunk késni- csak a pöttömöknek tartott óráról maradtam le. Az ebédszünetben jött a hívás Manojtól: „ Rossz hírem van Krisztinának, a koreai utat törölték”. Először arra gyanakodtam, hogy az észak koreaiak küldtek valami hadüzenetet a kormánynak, mert az elég erős indok lett volna ahhoz, hogy indulás előtt három nappal lemondjanak egy ilyen fesztivált, de nem. Teljesen megijedtek, hogy a malacinfluenza önmérsékletet nem ismerő röfögő tobzódásba kezdene a hét alatt, s nem merték ennek kockázatát vállalni. Azt kell, mondjam meglehetősen elkeseredtem: egy szempillantás alatt szertefoszlott az óceánban való hullámfürdőzés-, a kínai hatóságok által útlevelembe nyomott pecsét- (mert hogy Hong Kongban kellett volna átszállnom), a félig megkerült világ-, és egyáltalán egy újabb jó kis kaland képe. De jobban sajnáltam magamnál azt az indiai fiút, aki szintén velem tartott volna, aki rengeteget készült, s akinek talán ez lett volna az egyetlen lehetősége, hogy ilyen messzire eljusson.

 

És hogy hol van a dióspalacsinta? Nos, pár héttel korábban, miután Korea lefixálódott nekem, Péter úgy döntött, hogy két hétre elvonul Dél-Indiába, Chennaibe, egy új projektben részt venni: fogyatékos gyerekeknek konyhakertet építeni. Amikor először ezt meghallottam, meg kell mondjam, irigykedtem rá, valahogy nagyobb kedvet éreztem hozzá. Ám lassan áthangoltam magam Koreára, s annyira beleéltem magam, hogy nem is tudtam annál jobbat elképzelni. De valami okból kifolyólag valaki úgy döntött, hogy mégis csak fontosabb feladatom van nekem Chennaiben, mint Koreában. Vagy ki tudja? Néha kísértetiesen az az érzésem támad, hogy egyszerűen nem tudok megszabadulni Pétertől. (Aminek azért ő örül, mint kiderült. Nem is csoda. Remekül kezelem a pszichés rohamait…) Úgyhogy újrahangoltam magam, mert három óra múlva már indul a gépünk.

 

Elvileg Chennaibe már megérkezett a monszun, a szeméttel teli folyók még sebesebben ömlenek bele a piszkos óceánba, de legalább a levegő egy kicsit jobb lehet most a Delhit megelőző szmogos városban. Egy biztos: India megint egy másik sminknélküli arcát mutatja meg, ami mindig új kihívás elé állítja a magamról alkotott képet. Ez pedig önmagában egy nagy kaland. Ha sikerül hasznos és szép palántákat ültetnünk a gyerekeknek két hét alatt, én egész biztos boldog leszek- és ha még az óceánban is tudunk fürdeni, annál inkább.

 …..

 Ha ön esetleg ott a gép előtt ülve megkívánta a túrós palacsintát, a diós palacsintát, vagy esetleg a kakaósat, fahéjasat, lekvárosat; és volt annyira ügyes, hogy meg is alkotta, kérem ne habozzon átteleportálni, mert nincs ablakom, ami betörne. És ha már ezt megteszi, a vaníliasodóval és a meggyel se spóroljon.

 

 

 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://indiailelektanc.blog.hu/api/trackback/id/tr371251129

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.