HTML

Indiai lélektánc

Kicsit kusza, kicsit furcsa, de mindenképpen én mondom és mutatom, innen Indiából, egy teljes éven át....amit látok, érzek, hallok: negyvenöt fokban, sárban-piszokban, néha nyugalomban a hegyekben, de mindenképp a valós életben, mosolygós emberek közt. (Köszönet: A Magyar Önkéntesküldő Alapítványnak, az EVS program kiötlőinek, Face Indiának és Kalyanamnak)

Friss topikok

  • Virágzó Mandulafa: @mátaykata: Kata, most mit kérdeznél tőlem? (2011.05.17. 01:59) Néha a legnagyobb meglepetést saját magunknak okozzuk
  • SNora: Kedves Kriszti! Fantasztikusak a képeid! A bejegyzésekkel együtt egy kis életet hoztál magolós eg... (2009.08.24. 14:58) Chennai- feljegyzések a homokban
  • fkriszti: Kedves tommygun: az én tapasztalatom szerint a pihenők inkább csak 1-2 óránként vannak, de azok na... (2009.07.13. 17:31) Helyi járaton utazom
  • Tücsi Soulleader: ÓÓÓÓÓ most jövök rá, hogy igaza volt Richard Bachnak, amikor azt írta minden és mindenki egy... ... (2009.07.12. 11:32) Fényképek
  • Csendes Gyerek: Nekem az "ahogyan írsz" az kevésbé, az "amiket" az annál inkább, na de pl. az a törölközős kép, ur... (2009.05.17. 01:28) rezdülések

Linkblog

2009.04.14. 19:55 fkriszti

Bizalom vagy naivitás, kalandvágyás vagy vakmerőség?

A mostani – figyelmeztetés: hosszú- írásommal szeretnélek titeket vitatkozásra buzdítani, mert roppant kíváncsi vagyok a véleményetekre, ami könnyen lehet, hogy ütközik az enyémmel.

 

Aki ismer engem, tudja, hogy a félelemérzet-küszöböm az átlagosnál feljebb található. Nem félek a pókoktól, nincs tériszonyom, nem tartok attól, hogyha éjszaka mászkálok egyedül Budapest nem épp legvonzóbb részein, akkor valaki le fog csapni, kirabol, vagy esetleg megerőszakol; ha képességeim engedik, nagyon szívesen mászok fel veszélyes hegyoldalakba, ereszkedek alá omladozó ormokon…

 

Ezen a mentalitásomon cseppet sem változtatott az a tény, hogy Indiában vagyok. Őszintén szólva, alapvetően gondban voltam azzal a kérdéssel, hogy akkor most itt hogyan is szabad viselkednem, nekem nő nemű lénynek, súlyosan emancipált nőnek, egy kissé túlságosan is határait próbálgatni szerető nőnek. Egyből óvva intettek már az egyedül való sétálgatástól is, de mivel ez az egyik legkedvesebb időtöltésem, és egyben szabadságom fontos megnyilvánulási formája, nem mondtam le róla. Egyedül az ismeretlenben, új fürkésző tekintetekkel szembenézve - akik lehet, hogy szigorúan mérnek végig és gyanús voltod miatt inkább elfordítják a fejüket, de az is megeshet, hogy a következő pillanatban egy meleg mosollyal jutalmazzák a köztük való jelenléted- az egyik legtanulságosabb formája a társadalom szűk, de mély résén  történő megfigyelésének. Hogy melyik a gyakoribb az egyrészt azon múlik, hogy merrefelé merészkedsz, másrészt pedig azon, hogy hogyan közelítesz, mennyire vagy nyílt, nem tolakodó, de barátságos. Az eddig itt eltöltött 2 hónapom alatt magasan a második forgatókönyv vezet.

 

Csütörtök reggel úgy ébredtem, hogy tele vagyok energiával, és eszméletlen jól érzem magam a bőrömben. A busztól buszig való gyalogúton csak úgy rohantam, röpködtem az akadályok között. (Ami jelent riksát, autót, motort, és az eső miatt szemetes-sáros-büdös pocsolyákat is.) Hatalmába kerített az az érzés, hogy már elég régóta itt vagyok, és nagyon sok mindent nem láttam még a környezetemből, jól bele kéne ásnom magam. Az iskolától nem messze nagyon csábító történelmi erődök találhatóak- de sajnos a kötelező jegyvásárlás miatt, az egyszeri bejutási kísérletünk kudarcba fulladt. (Társaim nem voltak épp várfalmászós hangulatban) Viszont, ha egy kicsit messzebb megyünk az építményektől, először egy kicsit napégette füves park jellegű rész következik, majd pedig ismét előbukkan és folytatódik a romos várfal, mögötte sziklák, fák, kicsit elhagyatott jelleggel. No ezzel már olyan régóta szemeztem, hogy az ominózus nap délutánján úgy döntöttem, uccu neki. A tanítás végeztével mondtam Péternek, hogy én akkor most nekiindulnék, mennék a fejem után, döntse el, jön, vagy sem, a magam tempójában haladok. Végül jött velem, de nem tudom, hogy őszinte kíváncsiságból, kedvtelésből, férfi büszkeségből, vagy csupán azért, mert nem mer engem egyedül hagyni. A produkciót ott kezdtem, hogy felmásztam egy elég poros-köves- kevés kapaszkodót nyújtó 80 fokos emelkedőn, fél kézzel tartva a hosszú földig érő bordó szoknyámat, amitől kicsit úgy éreztem magam, mint Sissi, amikor a hegyeken szökkel. Peti mindezt odalentről nézte végig, úgy érezte, hogy a tériszonya, amit egyre nagyobb sikerrel győz le, még nem teszi ezt lehetővé. De aztán, amikor látta, hogy én milyen jól érzem magam odafent, és szándékomban áll továbbfolytatni az utat, ő is felkapaszkodott, széles mosollyal jutalmazva sikerét.  Haladtunk, haladtunk tovább a kissé kietlen, szúrós növényekkel ellátott helyen (pár méterrel jobbra mellettünk és alattunk a főút, balra egy újabb várfal mögött egy kis falu, utána pedig alacsony zöld fák), mikor is elérkeztünk egy olyan részhez, ahol előbb le kellett mászni, majd újra fel. Nos itt meglátott minket pár helyi férfiú, és habár én nagyon nagy élvezettel másztam tovább immár a falon, egyre csak gyűlt a férfinép. Péter úgy döntött, hogy ezek nagyon nem segítőszándékkal közelednek, úgyhogy jobb lenne, ha gyalogkakukk módon elhagynánk a helyszínt. Szerintem teljesen normális, ha idegenek bukkannak fel, ha a férfiak előjönnek rejtekükből, megvédelmezni az otthonukat, és teszem azt ezt épp nem a legszebb mosolyukkal a szájuk szélén, hanem integető kezekkel teszik. Én nagyon szívesen megvártam volna, mi lesz a dolog vége, de mit volt mit tenni, belementem Péter verziójába, s folytattuk utunkat a betonon. Nem telt el sok idő, amikor megláttam egy erdős részt (ne dús aljnövényzetet, bükkfákat, tölgyeket, nyíló tavaszi virágokat képzeljetek el), lelkesen nekiindultam, de ismét rám szólt két, a fák árnyékában nyugodtan üldögélő fazon, hogy na akkor tessék inkább kifáradni. Kissé ideges lettem, hogy mindig ki akarnak tessékelni, az amúgy nem magánterületről, pont amikor meglátok egy izgalmas helyet, ami legalább egy kicsit emlékeztet a régen látott természetre. Elindultam kifelé, de aztán úgy döntöttem, hogy a szélén akkor is felkapaszkodok a bokrok között, rejtve a figyelő szemektől, s megnézem, mi van odafönt. Péternek nem tetszett ez a hadművelet, úgyhogy nem tartott velem, melynek az lett az eredménye, hogy megint vissza kellett fordulnom a dombtetőről, mert különben az életben nem tértem volna vissza útitársamhoz, olyan csábító volt a kalandozás. Még akadt egy 3. helyszín is, ahová már Péter kíséretében mentem fel, de gyanút ébresztett benne egy számára falunak tűnő, számomra egy pár szegény embernek otthont adó sátortelep. Nem hiszem, hogy Delhiben a főúttól 200 méterre óhajtanának engem elrabolni, vagy megerőszakolni fényes nappal az indiai emberek. De lehet, hogy tévedek…

 

Másik történet.

 

Egyik fotós sétám alkalmával – melynek célja a vallási motívumok hétköznapi életben való megjelenésének bemutatása volt- épületeken, riksákban-, amidőn épp a Síva templomból tartottam kifelé, s már magam mögött tudtam egy újabb játszóteret, ahol ezt a csöppséget találtam a fűben,

leszólított egy húsz év körüli fess fiatalember, hogy honnan vagyok, merre megyek- szóval a szokásos kedves megismerkedési kérdések. Rövid vidám beszélgetés után meghívott, hogy nézzem meg a közelben játszó csapatának a krikett edzését, amibe én 1 percnyi gondolkodás után bele is mentem, mert 1. tudtam, hogy melyik pályáról beszél, és ismertem onnan a hazafelé vezető utat, 2. már nagyon kíváncsi voltam arra, hogy is néz ki igazából egy ilyen meccs, 3. baromi szimpatikus volt a srác. A pályán aztán körülbelül 30-40 fiú-férfi társaságában találtam magam, ami azt hiszem nem a leggyakrabban előforduló szituáció a környéken. Lelkesen meghallgattam a ki-kinek-a- kicsodája című eposzt, kezet fogtam mindenkivel, s a végén kiderült, hogy az egész csapat egy óriási család. Némi terephockey bemutató után (mert a krikett edzés épp akkor ért véget) én is kezembe vettem az ütőt, és igyekeztem nem nagyon zavarba jönni, amidőn minden tekintett rám szegeződött szárny-ütő-próbálgatásaim során. Nagyon jól mulattam, de észrevettem, hogy némely férfiú kellemetlenül érzi magát az adott helyzetben, s ezért jobbnak láttam, ha finom sajtos pogácsát nélkülözni kénytelen tarisznyámat felkapom, s hazabandukolok. Igen ám, de a meginvitáló fiatal férfiú úgy gondolta, hogy túl veszélyes nekem egyedül hazasétálnom, és hiába próbáltam meggyőzni ennek ellenkezőjéről, és indultam el nagyon határozott léptekkel, addig jött mellettem a motorjával, míg végül felpattantam rá, s szintén hiábavaló győzködések után, egészen hazáig vitt. A fiú egyébként utolsó napját töltötte Faridabadban, otthon a falujában már várta a finom vizsgaidőszak, így a beszélgetések után búcsút vettünk egymástól.

 

Eltelt három hét, huszonegy egyre forróbb nap, amikor is egyik este (két nappal ezelőtt) tíz órakor arra leszek figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja. Kimegyek az erkélyre, s kit látok magam előtt, a fiút –egyik barátja társaságában. Hát mit ne mondjak, eléggé meglepődtem a váratlan látogatót láttán, aki nem mellesleg 6 adag fagyit tartott zacskóban a kezében. Mindenáron be szeretett volna jönni, és beszélgetni velem, de ezt elhárítottam. Lehívtam Pétert a tetőről, - aki pont ihletett állapotban, csöndben irogatott- mert vele is meg óhajtott ismerkedni a srác. A helyzet akkor kezdett egyre kényelmetlenebbé válni, amikor értésére adtuk, hogy ez a helyzet csöppet sem nevezhető normálisnak, mert este 10-kor nem szokás csak úgy, előzetes bejelentkezés nélkül (az e-mail címemet tudta) betoppanni egy életedben egyszer látott személyhez. Ő erre csak annyit felelt, hogy túl van a vizsgáin, és csak azért jött ide, hogy engem lásson, és mivel mi barátok vagyunk, tudnom kell, hogy ő neki semmi rossz szándéka sincs. (Megjegyzem, nekem úgy tűnik, Indiában a barátság elég könnyen ki tud alakulni, nem jelent olyan mély kapcsolatot, kötődést, mint nálunk. Mesélhetnék nektek egy másik, Karan nevezetű fiúról, aki szintén egy találkozás után számon kérte rajtam, hogy miért hanyagolom el, hiszen mi barátok vagyunk, aki nagyon szereti szimpátiáját egy kissé eltúlzott módon kifejezni, de nem fogok.) Lényeg a lényeg, nem telt el sok idő, és az erkélyen heves hindi-angol-hindi szócsata alakult ki, egyik oldalon a két fiúval, a másikon mi- kiegészülve az anyatigrisként viselkedő- fémreszelő hangú Antival (ez a hangszíne egy kissé ijesztő tud lenni), valamint a papával, és a háttérben nevetgélő Ranjanaval. A végeredmény az lett, hogy a két fiú sűrű bocsánatkérés közepette lekullogott a lépcsőn, majd motorral elinaltak az éjszakába. Péter felém fordult, majd dörmögött nekem valamit, aminek a lényege az volt, hogy „na ugye én megmondtam- hogy nem bölcs dolog ismeretlen fiúval hazafuvaroztatni magad”, majd visszavonult írni. Másnap természetesen az alsó szomszéd rögtön azzal fogadta a főnökünket, hogy hallott-e az éjszaka történtekről, aminek következménye az előre látható elővigyázatosságról szóló fejmosás lett.

 

Sajnos a dolog tanulságát értem, (habár a fiúról most sincs rossz véleményem) de nem szeretem elfogadni. Mindenáron meg akarnak engem győzni arról, hogy alapvetően legyek bizalmatlan a körülöttem lévő emberekkel, de ez nekem nem igazán megy, ellenkezik az életfelfogásommal. Én bízni szeretek az emberekben, szeretem azt feltételezni, hogy az emberek alapvetően jók, hogy aki kedves, akivel nevetek és beszélgetek, az vélhetően nem azon töri a fejét, hogy hogyan árthatna nekem. Nem azt mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy átejtenek, és utólag nem leszek mérges magamra, de a gyanakvásra elfecsérelt energiát szeretem másra –gyümölcsözőbb, értékesebb gondolatokra, cselekedetekre fordítani. Így sokkal könnyebb, mélyebb és élvezetesebb ÉLNI. Szeretem megismerni a határaimat, megismerni az emberi érzéseket, közel kerülni a másikhoz, és nem feltétlenül riadok meg attól, ha a dolgok történésébe rajtam kívül másnak is van beleszólása. Hozzáteszem, ez nem jelenti azt, hogy nem gondolom át, nem mérlegelem előzetesen vagy közben a képességeimet, lehetőségeimet, kimeneteleket…Lehet, sőt inkább valószínű, hogy egyszer megégetem magam, de vállalom a kockázatot. Hiszek a sorsban, hiszek abban, hogy semmi nem történik véletlenül. Ha valami baj történik, akkor azon át kell vergődnöd magad, meg kell oldanod a helyzetet, meg kell ismerned a reakcióidat, emberi mivoltodat. Visszatekintve a legyőzött rossz, a legyőzött akadály, erőforrás. Ahhoz, hogy a hegy tetejéről elláss a messzi elterülő hegygerincekig, a bárányfelhők árnyékában zöldellő fákig, előbb fel kell küzdened magad a kövekkel, szúrós szederbokrokkal, bogánccsal, csalánnal teli úton. Amikor hegyet mászol a föld és a szemed közti távolság legalább a felére csökken (az emelkedő meredekségétől függ), amikor felérkezel, minden olyan ismét, amilyennek lennie kell.

 

Végezetül arra gondoltam, most idézek nektek az egyik leggyakrabban hallgatott és leggyakrabban énekelt, azaz az egyik kedvenc, Kispál és a Borz dalunkból, ami nem más, mint a „De szeretnék” című nóta. Aki nem ismeri, nem hiszi, járjon utána!

 

„Fényben ülés
És széltolás
A széléig
Merészkedés
Napfelkelés
Parton futás
Elbotolás
Fényben ülés

Elaluvás felébredés kertben ülés növénynövés
Hátradőlés napnyugovás fényben ülés hunyorítás.

De szeretnék én is hej jó sokáig élni.
Nézni , hogy lesz fiúból legény aztán férfi.
És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt
Elindulok fölfelé, de lerúg egy angyaltalp.”


Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://indiailelektanc.blog.hu/api/trackback/id/tr461065224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.