Vannak olyan pillanatok, amikor az ember kihúzott háttal, felemelt fejjel, magabiztos és nyugodt lélekkel jár az utcán…úgy érzi, semmi sem törheti meg ezt az édes állapotot. Nos, így éreztem ma reggel én is az új ruhámban, szembenézve az aznapi kihívásokkal. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor az ember jobban teszi, ha szép csöndesen összehúzza magát….

Mint azt tudni illik, új otthonomban a „pottyantós WC + vödör + víz + bal kéz” az egyenlet egyik oldala akkor, ha tiszta alpárnát és megkönnyebbült pocakot szeretnénk eredményül kapni. Elméleti síkon ezzel már egészen megbarátkoztam, hiszen miért is kéne undorodnunk attól, ami bennünk keletkezik, és belőlünk bújik elő? (ha erre esetleg választ találsz, ne feledkezz meg arról a következő „zöldségről”: az erdőirtás visszafogására minden lehetséges megoldás elfogadható és javasolt.) Szóval, hogyha az ember úgy dönt „ A fene fogja fertőtlenítgetni a zöldségeket, gyümölcsöket, hiszen 1) udvariatlanság 2) és bizalmatlanság a házigazdával szemben 3) így is tök finom” akkor vállalnia kell a „lesz, ami lesz” életérzést. Hát lett. 20 percnyi egyre közelebbi ismerkedés a földdel, szigorúan vak sötétben. Az ember ebben a szorult helyzetben rájön, bármily nevetségesen is mutathat, a legfontosabb dolog az alapvető dolgok elvégzéséhez szükséges biztos támasz… (akárcsak az élet egyéb területein) A kialakított ideális póz a békaugrás kiinduló fázisához hasonlítható. A sötét helyiségben a tetőtéren guggolva, a kötélen lengedező törölközőket lesvén (hátha egy kukkoló ember), hirtelen elfogott az igazi vadromantika.- akármilyen furcsán hangzik is. Testem-hajam a csap alá dobtam, hallgattam a kintről beszűrődő szekeres árusok kiáltását, nevettem egyet, és megállapítottam: tisztának lenni jó érzés, akárhogyan is sikerül! J