Helyi járaton utazom
Az indiai buszok, na azok aztán különleges teremtmények. Most nem a turistáknak való vagy légkondival felszerelt járművekről beszélek, hanem az igazi, helyi „szegény ember fiának” való buszokról. Amik olyanok, mint a régi veteránok. Harcoltak már eleget esőben, fagyban, sárban, de valahogy mégse adják fel, tovább zötyögik az életüket, s néha visszagondolnak a szép időkre, amikor még újak voltak és frissen mázoltak. Ezeket a buszokat otthon már réges rég leselejtezték volna, szétszedték volna, és valami borzalmas forróságban beolvasztották volna őket valami teljesen más anyagba és létezési formába. Talán a kormányt nem bántották volna egyedül. Itt nincs meg az a dilemma, hogy most –mikor új buszokat kaptunk- morgolódjunk-e azért mert több lett az ülőhely, de kevesebb az álló, hogy a forgóban kényelmetlen a rúd, meg mikor lesz már minden busz alacsony padlózatú…-megjegyzem rengeteg félkarú, féllábú van itt is, de úgy képesek futni a busz után és felpattanni rá, hogy azt bármilyen fülű nyúl megirigyelné.
Van olyan busz, aminek bőrülése van, van olyan, aminek egyszerű vékony szövet és van olyan is, aminek plüss. Tovább fokozza az izgalmakat, hogy az ülés középen felrepedt-e és előbújik-e a drót, meg a szúrós gyapot, vagy csak szimplán kilazult minden csavar és ezért hintaágyasat lehet játszani. És arról már ne is beszéljünk, hogy milyen kreatívak tudnak lenni ezek az indusok abban, hogy mivel díszítik fel az első nagy ablakot, illetve az előtte levő „műszerfalat”! A különböző istenségek műanyag hasonmásától kezdve a rózsaszín virágfüzéren át a cicis nénis matricáig óriási az esztétikai tárház. Ebben csak a riksatulajdonosok tudják felvenni a versenyt.
Hősnek lenni azért, mert turista busz helyett, helyi járaton utazik az ember, bevallom furcsa és egyben szomorú dolog is. Manapság ezek a járművek a tehetősebb rétegek számára inkább kuriózumként, külön kalandként szerepelnek a hétköznapok nyilvántartásában. Pedig nem így kéne lennie. Mert minden kényelmetlensége, mocskossága ellenére egészen elbűvölőek, tanulságosak, tréfásak tudnak lenni ezek a járgányok. A lehető legjobb hely, hogy az embereket közelről megfigyeld- meg persze ők is téged. Indiában az anyák úgy cipelik gyereküket, mint a világ legkényelmesebb és legtökéletesebb kézipoggyászát. Itt nincs bébihordozó, meg öt méteres kendő, se semmilyen más kellék, mégis teljesen biztonságban vannak az anya kezében. A kis gyerekek szeme egyébként ki van festve fekete festékkel, ami az én szememmel elég rettenetes, és aggodalmat keltő, pláne 45 fokban- ahogy belefolyik a szemükbe, de itt az a hit terjedt el, hogy megvédi őket minden rossztól. Úgy legyen. Vannak olyan buszok – mint például a Badarpur Bordertől Sangam Viharig tartó- ahol külön hely van a nőknek, és külön a férfiaknak. Azaz a bal oldal a nőké, a jobb pedig a férfiaké. Az egyetlen különbség csak annyi, hogy a férfiak ülhetnek a nők oldalára is- mert csak a vehemensebbek teszik szóvá, vagy vetik be a szúrós asszonyi nézést…De nő kisgyerekkel soha nem áll. Idős asszonyok pedig nem igazán utazgatnak, melynek oka főként abban található szerintem, hogy itt még a generációk együttélése az általános, tehát a nénik soha nem maradnak egyedül otthon, és mindig van valaki, aki elmegy beszerezni a beszereznivalókat- ha az élelmiszeres szekér nem érkezik házhoz.
A buszokat gyakran ellepik a kéregetők, általában kisgyerekek és nők. Van egy nő, akinek kivágták a nyelvét, neki valamiért mindig adunk. Meg ott vannak még a különböző vándorárusok is, olyan értékeket árulva, mint pl: fejkendő, ABC-s hindi-angol füzet, világító toll, fogkefe, de a kedvencem a töltőceruza. Nem a rotling, hanem tudjátok az, aminek a „betétje” sok kis műanyag darab egymásba csúsztatva, mindnek a végén grafitheggyel- én mindig a hegyezni lusták ceruzájának hívtam. És vannak azok az árusok, akik fűszeres rágcsálnivalót, kókuszt, sózott gyümölcsöt árulnak, illetve a konkurensek: az 1 rúpiás zacskósvízárus kisfiúk, illetve a 10 rúpiás üveges vizet áruló kisfiúk.
Az indiai buszokon megfigyelhető a bizalom. Itt nincs bérletrendszer, vagy előre vásárolt jegyrendszer. Itt az ember felszáll a buszra, és vagy oda megy teljesen magától az ücsörgő jegyárushoz, vagy megvárja, míg az rátalál a tömegben. Bemondja a végcélt, vagy csak szimplán annyit: egy „ötöst kérek” (pacska), vagy két „tízest kérek” (dászká), és már tépi is le a kalauz a különböző színű papírcetlit. Abban az esetben, ha a kalauz ül, és óriási a tömeg, a pénz szépen végigvándorol az emberek kezében, majd pedig a jegy visszatalál az utashoz. Soha senkinek nem jut eszébe elrakni a menetközbeni pénzt! És soha senki nem utazik jegy nélkül. Ez itt tökéletesen működő rendszer.
(Ma azon kevés napok egyike van, amikor nem utaztam buszon. Szinte fel se keltem az ágyból. Ilyen egy igazi meleg és lusta szombati nap. Jövő héten ilyenkor pedig már Dél-Koreában leszek- remélem az északiak nyugton maradnak.)
A világ számos pontján, számos ember kényszerült már arra, hogy elhagyja otthonát, hogy batyuba kötve egész múltját és jelenét útnak induljon egy ismeretlen úton, egy ismeretlen helyre. Ezek az emberek általában nem akartak mást, minthogy hagyják őket élni.
1,2 millió ember halt meg e nagy célok érdekében. A többiek a „kulturális megsemmisítés” áldozatai lettek: megfosztották őket vallásuk szabad gyakorlásától, a több száz éves buddhista szövegek nagy részét elégették, a fennmaradtakat cipőtalpként „hasznosították újra”, a kolostorokat fogadókká, vagy nyilvános WC-kké alakították át, a nőket és gyerekeket – ha nem lőtték le őket olyan egyszerűen, mint a legtöbb szerzetest, akkor- börtönbe zárták, ahol nem ritkán elektromos áramot vezettek nemi szerveikbe.
Hogy képes erre az ember? Az a fene nagy érzelmi és intellektuális intelligencia, amely elvileg megkülönböztet minket az állatoktól, hogy képes tömegesen szinte „kitörlődni”?
A történet ma sem ért még véget. Vannak, akik szülőföldjükön harcolnak és remélnek továbbra is, és vannak, akik legelőször 1959-ben -a Dalai lámával együtt- úgy döntöttek, inkább átkelnek a Himalája lehetetlen hágóin, és máshol találnak menedéket, hogy aztán onnan folytassák tovább küzdelmüket. Ma többségük Dharamsalában, és a tőle körülbelül 10 km messze fekvő Mcleod Ganjben telepedett le. Jó helyet választottak. Igaz, kicsit hóbortos és eszméletlen multikulturális, de leginkább nyugodt és "jó érzésű". Mert van olyan hely, ami mindenkinek menedékül szolgál. Még nekünk is…..
