HTML

Indiai lélektánc

Kicsit kusza, kicsit furcsa, de mindenképpen én mondom és mutatom, innen Indiából, egy teljes éven át....amit látok, érzek, hallok: negyvenöt fokban, sárban-piszokban, néha nyugalomban a hegyekben, de mindenképp a valós életben, mosolygós emberek közt. (Köszönet: A Magyar Önkéntesküldő Alapítványnak, az EVS program kiötlőinek, Face Indiának és Kalyanamnak)

Friss topikok

  • Virágzó Mandulafa: @mátaykata: Kata, most mit kérdeznél tőlem? (2011.05.17. 01:59) Néha a legnagyobb meglepetést saját magunknak okozzuk
  • SNora: Kedves Kriszti! Fantasztikusak a képeid! A bejegyzésekkel együtt egy kis életet hoztál magolós eg... (2009.08.24. 14:58) Chennai- feljegyzések a homokban
  • fkriszti: Kedves tommygun: az én tapasztalatom szerint a pihenők inkább csak 1-2 óránként vannak, de azok na... (2009.07.13. 17:31) Helyi járaton utazom
  • Tücsi Soulleader: ÓÓÓÓÓ most jövök rá, hogy igaza volt Richard Bachnak, amikor azt írta minden és mindenki egy... ... (2009.07.12. 11:32) Fényképek
  • Csendes Gyerek: Nekem az "ahogyan írsz" az kevésbé, az "amiket" az annál inkább, na de pl. az a törölközős kép, ur... (2009.05.17. 01:28) rezdülések

Linkblog

2009.11.21. 10:53 fkriszti

Az út szélén...-című el nem készített film képekben

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: motor busz india út eső tömegközlekedés bicikli riksa


2009.11.17. 21:08 fkriszti

Néha a legnagyobb meglepetést saját magunknak okozzuk

Franciaországi két hetem szépségeit mégse fogom most elmesélni itt írásban, úgyhogy mindjárt át is változtatom a címeket FranciaországBA való utazásom történetévé. Döntésemnek két oka van: 1, blogom eredeti célja az indiai élmények és benyomások bemutatása volt, melybe a franciaországi történések nem igazán illeszkednek bele 2, ami sokkal lényegesebb, hogy a némiképp módosult terveknek – egyéb külső tényezőknek - köszönhetően, két hét múlva már haza is térek, s előtte akad még pár, általam jelenleg fontosabbnak ítélt mondani- mutatnivaló, amit inkább a hely szellemében elmerülve alkotnék meg. Mert én is tapasztaltam már, amit Eric Weiner a Boldog zarándok –angolul: The geography of Bliss- című könyvében idéz valakitől: „Amint elhagyunk egy helyet, el is kezdjük felejteni azt”.

 

 

Előfordul, hogy néha napján Petivel aggódunk a saját életünkbe való visszatérés miatt, hogy hogyan fog megnyilvánulni az itt eltöltött   9, 5 hónap, hogyan reagálunk majd a környezetünkre, a megszokott problémákra, mások gondjaira- melyek lehet már nem tűnnek annyira jelentősnek. Erre a választ legkorábban két hét múlva fogom megtudni, de egy kis bepillantást kaptam abba Franciaországban, hogy milyen, amikor kitörök a sokhónapnyi elszigeteltségemből, amikor nem a tőlem távol álló emberi attitűdökhöz és körülményekhez kell alkalmazkodnom, hanem a saját furcsaságomhoz egy ismerős környezetben, barátságos emberek közt, társam mellett.

 

Rádöbbenéseim:

 

1.      Indiai tartózkodásom alatt minden kedves gyerekmosoly-köszöntés, otthoni levelek, beszélgetések ellenére oly mértékű szeretethiány halmozódott fel bennem, ami bőven túlszárnyalta sejtésemet. Ennek lecsapódása sajnos olyan gyarló tulajdonságok előbukkanásában nyilvánult meg, mint pl: kisajátítási hajlam, túlzott érzelmi reakció- netántán sértődékenység, pár percnyi váratlan egyedüllét miatt felbukkanó értelmetlen könnycseppek. Azt hiszem Daninál jobban, csak magamat leptem meg.

 

2.      A fent említett jelenség merőben megkérdőjelezte számomra azt a hosszú hónapok alatt elért magabiztosságot, miszerint „egy szemétkupac sem lehet annyira bűzös és magas, hogy ne tudjam megmászni”. Amíg ugyanis idegen kultúrában, távol otthonomtól önként magamra utalva az elsőre ijesztő és nem kiszámítható - étkezési, környezeti-adaptációs, egészség- és munkaügyi, s főként lelki - kihívásokat sikeresen legyőztem egy mosollyal, nyugalommal, humorral és alapvetően optimista hozzáállással, addig tágabb értelemben vett saját kulturális környezetemben, egy nagyon is ismerős ember mellett ébredve, hirtelen elgyengültem. Az a bizonyos szemétkupac nem rajtam kívül állt, hanem én magam voltam az. Ehhez a hegymászáshoz az ötödik fegyverrel, a türelemmel kellett felvérteznem magamat és társamat is.

 

3.      Bár én egy nagyon szociális, közvetlen embernek vallom magam, rájöttem, hogy túlságosan megszoktam a fapriccsem, a négy fal, és a másik szobában csak csöndben irogató Péter társaságát. Körülbelül 300 kedves, szimpatikus ember futkorászott, nevetett, kérdezősködött, borozgatott, világot gondolatban megváltott körülöttem, s én valahogy kívülállónak éreztem magam.

 

4.      Indiáról mesélni sokkal nehezebb, mint megélni. Nekem legalábbis.

 

5.      Arra a kérdésre, hogy milyen India, nem tudtam válaszolni. Arra a kérdésre, hogy mennyire változtatott meg India, nem akartam válaszolni. Arra a kérdésre, hogy miért jó - Indiában - önkénteskedni, szívesen válaszoltam volna, de senki nem kérdezte.

 

 

Nagyjából három napba tellett, míg sikerült a fejemben tivornyázó eső- és hófelhőket szépen lassan szétfújdogálnom, és túljutottam saját belső „krízisemen”.  Utána már megtaláltam a hangomat és a helyemet is. Egy tanulság azonban maradt:

 

Soha senki nem fogja megérteni, megtudni, hogy milyen is itt Indiában az életem, s én ezt nem is várhatom el. Hiába a sok fénykép, levelek, egyéb írások, ezt csak akkor érti meg az ember, ha maga is végigcsinálja. Amikor kijött Peti anyukája, majd szerelme bizony eléggé elszomorodtam, hogy engem senki nem lát szeretteim közül, hogy hogyan futkározok a kocsik-riksák közt, hogyan fogadnak reggel a gyerekek, hogy tanítom a lányokat- nőket, hogyan köszönt a piacon a zöldségárus, a szabó, hogyan próbálok valami egészségeset és finomat főzni, hogyan nevetek nagyokat a főnökömmel, hogyan muzsikálok a tetőn, s a másik oldalon, hogyan a fordulok a falhoz, hogyan zavarom el már szenvtelenül a kolduló gyerekeket, hogyan veszekszem hiábavalóan Ranjanával, hogyan könyökölöm át magam a szakadt hímzettinges férfiak seregén a buszon, s hogyan csüggedek el teljesen egy rossz tanítási nap után. ..Hogy mit is jelent valójában egy szemetes utca, egy áramszünetekkel tarkított forró nap, egy angol óra utáni mosoly. Ez az én „sajátgyártású független filmem”, s jól is van ez így.

 

 

És így a végére jöjjön egy könnyedebb rész, aforizmák tőlem –nektek.

 

1.      A friss, hideg levegőtől ugyanolyan gyorsan bedugul az orrod, mint a szmogtól.

 

2.      Indiában sem jó indai kaját enni, de Franciaországban egyenesen bosszantó.

 

3.      Az, hogy az ember kevesebb alvással is nagy energiát képes birtokolni, nem minden szempontból előnyös.

 

4.      Ha elhagyod a poggyászod, nem sok dolgot fogsz belőle hiányolni, de azokat nagyon.

 

5.      Ábrándozni szép, de nem feltétlenül javasolt. Azok a képek a fejedben soha nem fognak valóra válni.

 

6.      Egyedül nehéz, de néha könnyebb. Még ha könnyebb is, ketten sokkal szebb.

 

 

(Helyszín: Franciaország, Cravirola. Esemény: Reclaim the fields camp. Időpont: 2009. október 1-5. A képet rólam Dani készítette)

 

 

 

 

 

 

3 komment


2009.11.06. 14:10 fkriszti

Franciaországba való utazásom története 2.- avagy a Filepeknek semmi nem megy egyszerűen

 

Bent vagyok tehát a váróban, ellőttem megannyi flancos bolt választéka. Sok íróval ellentétben én egyáltalán nem rajongok a repülőterek atmoszférájáért. Ellenkezőleg, taszít az a sok csillogó és puccos bolt, amiben árván és fásult arccal ülnek az eladók. Most tényleg: ki a fene megy a reptéren Gucci táskát vagy agyoncsiszolt gyémántnyulacskákat vásárolni? Biztos akad persze egy-két őrült mamuszférj, vagy örökös életunt megalomán nőcske, aki abban leli élvezetét, hogy a világ nemzetiségeinek egyfajta válogatott csapata előtt somfordálhat be a vakító boltba rongyot rázni, de én tényleg nem hiszem, hogy ez kifizetődő biznisz. Hát biztos ezért sem vagyok jó  közgazdaságtanból… merthogy ezek a boltok mégis nyitva állnak évek óta a világ majd minden pontján. Tehát vagy megéri a kis forgalom ellenére is a márkaboltoknak reklámozni magukat már a reptereken, vagy mégis baromi sok eszelős gazdagnak késik túl sokat a gépe, és ezt mind számomra láthatatlanul képesek feldolgozni. Ennyit erről.

 

Utam egyenest a Subway felé vezet, ugyanis borzasztóan ki vagyok már éhezve tegnap óta egy óriási vega szendvicsre, finom magos buciban. Érdekes, Indiában jártam életemben először Subwayben, és igyekszem kiélvezni ezt az 5nél kevesebb alkalmat, mert otthon már úgyse engedhetem meg magamnak a szendvicseket. Itt viszont önkéntes vagyok, és Indiában az önkénteskedés ilyen előnyökkel is jár. A pultnál azonban két fiatalember olyan odaadással pakolgatja egyik műanyag dobozból a másikba a zöldségkarikákat, hogy egészen megfeledkeznek eladói tevékenységükről. Amikor eszükbe jut, közlik, hogy csak 1 óra múlva nyitnak, de azért inni nyugodtan kérhetek. Hát én kibírom azt az egy órát, addig pedig leülök a fekete bőrszékekbe nézelődni. Így történik, hogy mellém szegődik két magyar ember, azaz az egyik törzsgyökeres indiai férfi, aki otthon a Vörösmartyn nyitott épp egy új fűszerboltot, és most hozta el életében először a lányát szülőföldjére, hogy megmutassa, mi is lakozik ő benne. Meg kell mondjam, először nem tudom megállapítani, hogy milyen viszonyban állnak egymással, mert a lány simán lehetne a fiatal kedvese is, de kiderül, hogy nem…Mindenesetre egy kicsit furcsák, a lányon indiai ruha és némi zavartság, mikor megkérdezem, hogy érezte magát itt, a férfi arcán meg valami furcsa boldogság- flörtölős kedvvel vegyítve. Ripsz-ropsz nagy diskurzusba kerülünk az indiai társadalomról, amikor körülbelül fél óra elteltével a mellettem ülő őszes hajú komoly férfi megszólal magyarul, hogy ő meg éppen Nepálból tart Budapestre, és már egy napja a reptéren vár. Küldetését nem akarja elárulni, csak annyit, hogy üzleti úton volt, de feltűnően tűkön ül már, mert az elkövetkező 1,5 órában többször pattan fel kis reptéri sétákat tenni. Egyébként kísértetiesen hasonlít drága volt osztályfőnökömre, filo-fizikatanáromra, barátomra, kedvesem apjára alias Zimbire, mert ugyanolyan ezerzsebes szürke mellényt visel a már-már ugyanolyan kockás flanelingjén, és ugyanolyan órát hord a nyakában. A göndör ősz hajról nem is beszélve. Gyanús is a dolog, de inkább csak örülök neki. Hál istennek közben a fiúk hamarabb végeznek a pakolással, úgyhogy legközelebb már egy finom puha szendviccsel huppanok vissza a székemre. Ekkor történik, hogy egy roppant kedves és életvidám bajszos bácsi a vállam felől megfordul: mi is magyarok vagyunk a feleségemmel, épp Leh-ből repültünk ide! Hát így történik, hogy egy hat fős magyar csapat, melynek rajtam kívül minden tagja Budapestre készül-  vidám társalgásba fog, mondanom sem kell, élén velem. Teljesen euforikus állapotban vagyok, mosolygok, mint a tejbetök, pörgök jobbra-balra, kérdezgetek, sokat mesélek, és furcsállom, hogy ennyi idő után nem Peti az egyetlen magyar beszélgetőtársam. A várakozási idő egész hamar elszáll, és már szállok is fel a Turkish Airlines türkizkék üléses gépére. Sajnálattal konstatálom, hogy nem tudok zenét hallgatni, és hogy kis termetem miatt a fejem folyamatosan előrebillentett állapotban van, de annyira rámtör a nyugodtság érzése, hogy még fel sem száll a gép, már alszom. Fél órát. Mert onnantól kezdve csak bámulok ki az ablakon a mélységbe. Nincsenek felhők, csak a végtelen táj, ami teljesen rabul ejt. A levegőből úgy döntök, hogy mindenhova el szeretnék jutni, amit csak látok. Különösen az Arab-félsziget sivatagai, és meleg barnaszínű hegyláncai varázsolnak el, ugyanis ahhoz hasonlítót még soha nem láttam.

A repülőgépen a mellettem ülő széket egy nepáli sálkészítő fiatalember foglalja el, akivel rögtön jóban leszünk. Sok-sok beszélgetés után még Isztanbulban is úgy véli, hogy velem kívánja eltölteni pár órás várakozási idejét, ami egy idő után azért kezd egy kicsit túl sokká válni. Közben természetesen igyekszem megszervezni az utam további részét. Isztanbulban 10 órás várakozásra vagyok ítélve, de azért gondolok egyet, és megpróbálok felkéredzkedni egy korábbi járatra- a magyar csapat és a nepáli pesszimista hozzáállása ellenére. És lám! Ez tényleg az én napom! Már délután egykor továbbrepülhetek és fél ötkör meg is érkezhetek Párizsba. Valljuk be, jobban hangzik, mint az este kilenc egy számomra teljesen idegen városban…Maga a jegyfoglalás elég viccesen zajlik, ugyanis a Turkis Airlines törökországi csapata nem igazán beszél angolul, ami meglepő. Sikerül kiválasztanom egy körülbelül 45 éves nőt, akiről fogalmam sincs, hogy kerülhetett ebbe a szakmába, mert amikor az érkezési időről érdeklődöm, nagyon furcsán néz rám, és sűrű bocsánatkérés közepette kifejezi, hogy nem érti mire vagyok kíváncsi, de nagyon igyekszik, és hát ez nekem elég is. Végül azt hiszem sikerül mindent úgy elintézni, hogy ne érezze magát kényelmetlenül.  Ez a tapintatosságom egyrészt szerencsémből fakadó  jó kedvemnek köszönhető, másrészt pedig annak, hogy előttem egy néger pasi gépe lekésésének hivatalosan nem elfogadható indoklását- túl sokáig tartó otthoni csicsi- ordibálással próbálta jogossá formálni.. Én akkor toppantam be, amikor a nő már remegő hangon próbálta a számomra is nehezen érthető angolsággal beszélő pasi tudomására hozni, hogy mindent megtesz egy minél hamarabbra szóló jegyért, ételcsekkért, sőt szállásért is. Végül a párbeszéd-kiabálás furcsa fordulatot vett, ugyanis kiderült, hogy a pasasnak esze ágában sincs minél hamarabb elrepülni, inkább várna még két napot. A dolog gyanús volta miatt az egész személyzet mozgósította magát, hogy ezt a csodálatosan kedves fiatalembert minél hamarabb kitessékeljék- a soha viszontlátás kedvéért jeggyel a kezében, és így a kétségbeesett nő megúszta a teljes idegösszeomlást.

 

Ezek után kötelességemnek érzem, hogy egy bátorító, széles mosollyal álljak a hölgy elé, kicsit csökkentve a munkahelyi stressz okozta boldogtalanság lehetőségét. Végül kezemben az új beszállókártyával visszabandukolok kedves Svédországba készülő nepáli útitársamhoz, aki örvendve gratulál, és megígér egy bármikorra érvényes nepáli körbevezetést, valamint egy saját készítésű sálat. Már csak annyi a teendőm, hogy a lemerült mobiltelefonomat feltöltsem, abban a reményben, hogy végre elérem Danit. Az első feladatot nagyon ügyesen megoldom- a kedvesség Törökországban még a személyzetre érvényes szabályokat is meg tudja változtatni, Indiával ellentétben- a második viszont továbbra sincs kipipálva….Végül a pár órás várakozás fekete pongyolába és fejkendőbe burkolózott idős nénik között ér véget, s én ismét a repülőn ülök. Az utazás pedig csodálatos! Folyamatosan az ablakban lógok, nézem az alattam egyre barátságosabbá változó tájat, a zöld-sárga-barna kockás terítőt, az egyre magasodó hegyeket, apró tavakat, a jó öreg Európát! Egyszercsak ismerős kanyarulatok tűnnek fel, meg vagyok győződve róla, hogy csakis régen látott barátom, a Duna lehet. Kicsiny hazámat viszont egy széles ívben elkerüljük, hogy az Alpok felé vegyük az irányt. Az a gondolat jut az eszembe, hogyha valaki most kívülről szemlélné a repülőgépet, biztos remek fényképet készítene, „Az orrok az ablakra tapadtak” címmel. Nincsenek szavaim a látványra, kicsinek érzem magam, amint nézem a csipkés hegycsúcsok néha hófoltos, néha karcsú, néha köpcös alakokból álló óriási tömegű és teljes egyetértésű tüntetését az idő múlása ellen…

 

Végül átkelve egy sűrű szürke felhőgomolyagon megérkezem Párizsba. Az első benyomásom, hogy építhettek volna egy szebb repülőteret is a nagy lekerekített betontömb helyett. Már nagyon izgatott vagyok, ezért mindenkit megelőzve futok a csomagokhoz… És ott csak állok- és állok, nézem a futószalagot, jó pár idős néninek leveszem a bőröndjét, és az idő csak múlik…Végül elszállingóznak körülöttem az emberek, és már csak én állok ott egyedül. A félelmem beteljesült…a törökországi nő túl gyorsan vágta rá a választ arra a kérdésemre, hogy  a csomagomat át tudják-e rakni az új járatra… a rendszer automatikus, ez nem probléma. Csak nekem. Némi keringés után sikerül megtalálnom az elveszett csomagok osztályát, ahol egy hölgy lelkesen magyarázza egy üzletembernek, hogy értse meg a csomagja bárhol lehet szerte a világban: Új-Zélandon, Japánban, akár még Fokvárosban is, ha idáig nem érkezett meg, de azért minden tőle telhetőt megtesz a kellemetlenségek minimálisra való csökkentéséért. Ezeket hallgatva esélyeimet nem ítélem túl jónak. A kisasszony, csomagom története és leírása után, nekem is azt javasolja, hogy inkább folytassam az utam, mint sem hogy várjak rá. Ha meglesz, úgyis utánam küldik, maximum három nap a kézbesítés. Előveszem a rongyos papíromat, amire végszükség esetén felírtam a tábor elérhetőségeit, felhívunk egy francia számot, s máris van kézbesítési címem - egy idézőjeles becenév a semmi közepén-, ami hat napig használható is.. Erős dilemma előtt állok: várjak este fél tízig, az eredeti járat megérkezéséig, és utána menjek be Párizsba szállást keresni, vagy az utcán éjszakázni, további utazásomat másnapra hagyva, vagy bízzak a szerencsémben, és keressek minél hamarabb egy vonatot délre. Természetesen a második mellett döntök, mert már csak az érdekel, hogy minél hamarabb megérkezzek a táborba, ahol kedvesem elvileg vár, és ez eddig is elégnek bizonyult ahhoz, hogy átszökkeljek a nehézségeken. Szerencsémre a francia vasúti társaság a repülőtéren is rendelkezik irodával, így sikerül vennem jegyet egy éjszakai vonatra, ami másnap reggel hatra érkezik be az állomásra. Szállás kipipálva. A francia Hévnek megfelelő RER és metrojeggyel egy kicsit bénázok- még el sem indultam, de már véget is ért az utam a jegy szerint- de azért sikerül eljutnom a Gare D’Austerlitz vasútállomásra. Közben természetesen ismét egy jóravaló zalai középiskolai tanárházaspárba botlok, akik nyereményjátékon nyerték a repülőjegyeket, amit el sem akartak hinni. Fiaiknak szóló tanácsokkal és életre szóló jó kívánságokkal búcsúzunk el.

 

A sok herce-hurca után másfél óra áll rendelkezésemre, hogy beleszagoljak a párizsi levegőbe, és ezt előzetes fogadalmamhoz híven egy csokis croissont-nal teszem. Igaz reptéri, és este 9 óra lévén nem is friss, de azért a puha kelt tészta, megtömve igazi csokoládéval a sok csapati után leírhatatlan gyönyör. Kilépek a pályaudvarról és elindulok egy szimpatikus irányba, ahol a Szajnát sejtem. A csomagelhagyásnak meg van az az előnye, hogy hogy legalább semmi nem nyomja a vállamat. A fehér emberek látványa, a tehénmentes úttest, a jelzőlámpák és táblák, a rendezett épületek, kirakattal rendelkező boltok körülbelül tíz percig töltenek el furcsa érzéssel, aztán minden olyan otthonosnak tűnik. A Szajna nyugodtan ringatja a kivilágított hajókat, partján pedig fiatalok borozgatnak és nevetnek- de rég csináltam én már ilyet!, felnőttek szoros ruhában eltökélten futnak, egy köralakú betonbeszögellésnél pedig fiatal-idős egyaránt tangózni tanul! A búgó harmonikaszó és a virtuóz gitárakkordok mindenkit megtöltenek bátorsággal, semmi nyomát nem találom a szégyenlősségnek. Nehezen rángatom vissza magam, fényképezőgéppel a kezemben, a vasútállomáshoz. Danival ellentétben, akinek párizsi éjszakázása egy katasztrófa volt- én hihetetlenül élvezem ezt a várost. Igaz, egy óra alatt nehéz, bár nem lehetetlen, ráijeszteni az emberre.

 

 

A vonatútról csak annyit mondanék, hogy roppant módon fáztam- ekkor tudatosult bennem, hogy az összes ruhám, amivel rendelkezem, az egy pár zokni, egy sál- amit sikerül rögtön el is hagynom, egy farmer, illetve egy vékony kötött pulcsi. ..meg kell mondjam, nem sokat számított a 45 fokhoz szokott szervezetemnek. 10-10 perces alvási periódusok, hosszú órákig tartó éjszakába való bámulás és megannyi ábrándozás után, úgy érzem, már épp itt az ideje, hogy megérkezzek. (A vonaton se kalauz, se hangosbemondó nincs) Ugyan semmilyen táblát nem látok, de az érkezési idő miatt lepattanok a vonatról, és utána kiáltok egy lánynak- aki bár hátranéz, nem válaszol. (Meg kell mondjam, eddigi tapasztalataim szerint az ázsiai népség sokkal segítőkészebb az európainál.) Hatodik érzékem beigazolódni látszik, jó helyen vagyok. Az állomás előtt már vár is egy furgon, hogy egy francia és egy svéd leánnyal egyetemben elvigyen a negyven kilométerre lévő táborig.

 

Állok egy köralakú sátorban, szandálban, kócosan és nyúzottan. Túl vagyok egy kitoloncoláson, csomagvisszaszerzésen, három órás riksázáson, delhis utazási-iroda látogatáson, két átvirrasztott nappalon, harmadik nagyon apró megszakításoktól eltekintve átvirrasztott éjszakán, tizenegy óra repülésen, sok órás várakozáson, csomagelvesztésen, párizsi hévezésen, metrózáson, sétáláson, éjszakai vonatozáson, ideges-hivatalos és kedves- mosolygós beszélgetéshalmazon, különböző lelkiállapotokon. Kint zuhog az eső, hideg, helyi idő szerint reggel hét óra van.  A másik két lány lefeküdt aludni, én pedig ismét várok, egyre kijjebb merészkedve a szokatlanul friss levegőbe.  Eltelik még pár perc, amikor valaki hátulról megböki a vállamat. Én megfordulok, és rögtön a nyakába borulok. Megérkeztem.  

 

 

Szólj hozzá!