Eszmélés

 

Egyszer réges –régen, a távoli messzeség és a végtelen közelség között elterülő répaszagú mezőn Valaki mocorgást érzett a szeme mögött. Zsibbasztóan, cirmogva bújt elő, összepréselt szőrkoptatott valója kinyújtózott, nagyot ásított – soha nem látott még napvilágot.

 

Megszületett a gondolat.

 

A mindenség másik oldalán, ahol minden kerék a saját vágásában halad, egy pöcök tornagyakorlatba kezdett, de valamiért nem a megszokott irányba fordult el saját tengelye körül, és kérlelhetetlenül összezavarodott.

-         Valami nincs rendjén- szólt pöcök.- Vissza kell fordulnom gyorsan, úgy tűnik már megint fényforgácsot reszelt valaki a szemembe. Lássuk csak, mit is látunk! „Két égbetartó fehér pamacs, alatta nagy tömzsi vattacukor, no meg egy kicsi. Nyuszi. Igen, ez ő. Jobbra kicsi sárga virág, balra repedtfazék.”  De akkor nem értem. …

Vakarta, vakarta pöcök a még el nem koptatott buksiját, idegességében cincálni kezdte a pólója széléről leugrani kívánó bolyhokat, mikor hirtelen valami furcsa dologra lett figyelmes kósza teste bizonyos ponthalmazán. Egy ismeretlen késztetés fogta kézen, és húzta maga után. Egyszer csak határozott formát öltve megállt, visszafordult és a fülébe súgta: „Pördülj vissza! Ne félj, a tengelyed a helyén marad!” Pöcök engedelmeskedett -ez az ő kerékvágása. Lassan, becsukott szemekkel elfordult ismét a nem megszokott irányba.

-         Izgága kiálló kis dudor, két fürkésző őzbogyó, mereven hajlékony cérnaszálak. Nyuszi, te vagy az?

 

Az apró orr igent remegett, majd tovaszökkent. Előtte sötétség, mögötte napvilág.