Indiai lélektánc

2020.okt.02.
Írta: fkriszti Szólj hozzá!

Kósza

Olyan vagy, mint azok

A növények ott a házon.

Látod őket?

Ott kúsznak fent a falon,

Valami ismeretlen felé törnek,

Kapaszkodnak, ölelkeznek,

Néha tüskét meresztenek,

Takargatják a foltot, repedést

mert azt hiszik,

azt olyan könnyen lehet.

- de elég egy kés és átüt;
előbb - utóbb minden átüt.

 

Vagy akár a hullámok,

amik messzire sodródva és

elbámészkodva, hirtelen

egyszer nekiütköznek

a kőfalnak, vagy sziklának,

ami fáj és annyira arcul csap,

hogy nem tudod, ez nem a vég.

- mert nem ülsz fel a sziklára,

nem taposol rá, nem csúszol meg,

nem mosolyogsz rajta,

egyszerűen csak visszaverődsz,

- s továbbúszik a csupasz vereség.

 

Vagy nem is, inkább, mint a hangyák,

Akik körbe-körbe futkorásznak,

S ha édeset éreznek, akkor

gyorsabbak a lábak.

Akik akkor is megtalálnak,

mikor a fűben fekszel -

De nem azért, mert

épp a kedvesed átölel -

Akiknek igazából egy céljuk van,

a királynőt királynővé tenni:

megejteni, majd kényeztetni.

De igazából te soha nem akarsz

dolgozó meg katonahangya lenni,

mert hangyakirálynő akarsz 

lenni. Így vagy úgy.

A saját kis bolyodban legalább-

De ott mindenképp.

........................

 

Eltévedtél.

Mindig ugyanaz az erdő.

Ki vagy, mi vagy, s miért.

Pedig leginkább

csak egy kósza gondolat.

Isten gondolt egyet, s így szólt:

- Miért is ne?

Ilyen még nem futott a nap alatt.

 

(De megállsz-e valahol,

ha felém futsz, s ideérsz,

mondod-e azt: ez az én bolyom?

S hogy királynő legyél, megengeded?

.................

Nem nekem, hanem neked)

 

2009 április vagy május vagy június

Néha a legnagyobb meglepetést saját magunknak okozzuk

Franciaországi két hetem szépségeit mégse fogom most elmesélni itt írásban, úgyhogy mindjárt át is változtatom a címeket FranciaországBA való utazásom történetévé. Döntésemnek két oka van: 1, blogom eredeti célja az indiai élmények és benyomások bemutatása volt, melybe a franciaországi történések nem igazán illeszkednek bele 2, ami sokkal lényegesebb, hogy a némiképp módosult terveknek – egyéb külső tényezőknek - köszönhetően, két hét múlva már haza is térek, s előtte akad még pár, általam jelenleg fontosabbnak ítélt mondani- mutatnivaló, amit inkább a hely szellemében elmerülve alkotnék meg. Mert én is tapasztaltam már, amit Eric Weiner a Boldog zarándok –angolul: The geography of Bliss- című könyvében idéz valakitől: „Amint elhagyunk egy helyet, el is kezdjük felejteni azt”.

 

 

Előfordul, hogy néha napján Petivel aggódunk a saját életünkbe való visszatérés miatt, hogy hogyan fog megnyilvánulni az itt eltöltött   9, 5 hónap, hogyan reagálunk majd a környezetünkre, a megszokott problémákra, mások gondjaira- melyek lehet már nem tűnnek annyira jelentősnek. Erre a választ legkorábban két hét múlva fogom megtudni, de egy kis bepillantást kaptam abba Franciaországban, hogy milyen, amikor kitörök a sokhónapnyi elszigeteltségemből, amikor nem a tőlem távol álló emberi attitűdökhöz és körülményekhez kell alkalmazkodnom, hanem a saját furcsaságomhoz egy ismerős környezetben, barátságos emberek közt, társam mellett.

 

Rádöbbenéseim:

 

1.      Indiai tartózkodásom alatt minden kedves gyerekmosoly-köszöntés, otthoni levelek, beszélgetések ellenére oly mértékű szeretethiány halmozódott fel bennem, ami bőven túlszárnyalta sejtésemet. Ennek lecsapódása sajnos olyan gyarló tulajdonságok előbukkanásában nyilvánult meg, mint pl: kisajátítási hajlam, túlzott érzelmi reakció- netántán sértődékenység, pár percnyi váratlan egyedüllét miatt felbukkanó értelmetlen könnycseppek. Azt hiszem Daninál jobban, csak magamat leptem meg.

 

2.      A fent említett jelenség merőben megkérdőjelezte számomra azt a hosszú hónapok alatt elért magabiztosságot, miszerint „egy szemétkupac sem lehet annyira bűzös és magas, hogy ne tudjam megmászni”. Amíg ugyanis idegen kultúrában, távol otthonomtól önként magamra utalva az elsőre ijesztő és nem kiszámítható - étkezési, környezeti-adaptációs, egészség- és munkaügyi, s főként lelki - kihívásokat sikeresen legyőztem egy mosollyal, nyugalommal, humorral és alapvetően optimista hozzáállással, addig tágabb értelemben vett saját kulturális környezetemben, egy nagyon is ismerős ember mellett ébredve, hirtelen elgyengültem. Az a bizonyos szemétkupac nem rajtam kívül állt, hanem én magam voltam az. Ehhez a hegymászáshoz az ötödik fegyverrel, a türelemmel kellett felvérteznem magamat és társamat is.

 

3.      Bár én egy nagyon szociális, közvetlen embernek vallom magam, rájöttem, hogy túlságosan megszoktam a fapriccsem, a négy fal, és a másik szobában csak csöndben irogató Péter társaságát. Körülbelül 300 kedves, szimpatikus ember futkorászott, nevetett, kérdezősködött, borozgatott, világot gondolatban megváltott körülöttem, s én valahogy kívülállónak éreztem magam.

 

4.      Indiáról mesélni sokkal nehezebb, mint megélni. Nekem legalábbis.

 

5.      Arra a kérdésre, hogy milyen India, nem tudtam válaszolni. Arra a kérdésre, hogy mennyire változtatott meg India, nem akartam válaszolni. Arra a kérdésre, hogy miért jó - Indiában - önkénteskedni, szívesen válaszoltam volna, de senki nem kérdezte.

 

 

Nagyjából három napba tellett, míg sikerült a fejemben tivornyázó eső- és hófelhőket szépen lassan szétfújdogálnom, és túljutottam saját belső „krízisemen”.  Utána már megtaláltam a hangomat és a helyemet is. Egy tanulság azonban maradt:

 

Soha senki nem fogja megérteni, megtudni, hogy milyen is itt Indiában az életem, s én ezt nem is várhatom el. Hiába a sok fénykép, levelek, egyéb írások, ezt csak akkor érti meg az ember, ha maga is végigcsinálja. Amikor kijött Peti anyukája, majd szerelme bizony eléggé elszomorodtam, hogy engem senki nem lát szeretteim közül, hogy hogyan futkározok a kocsik-riksák közt, hogyan fogadnak reggel a gyerekek, hogy tanítom a lányokat- nőket, hogyan köszönt a piacon a zöldségárus, a szabó, hogyan próbálok valami egészségeset és finomat főzni, hogyan nevetek nagyokat a főnökömmel, hogyan muzsikálok a tetőn, s a másik oldalon, hogyan a fordulok a falhoz, hogyan zavarom el már szenvtelenül a kolduló gyerekeket, hogyan veszekszem hiábavalóan Ranjanával, hogyan könyökölöm át magam a szakadt hímzettinges férfiak seregén a buszon, s hogyan csüggedek el teljesen egy rossz tanítási nap után. ..Hogy mit is jelent valójában egy szemetes utca, egy áramszünetekkel tarkított forró nap, egy angol óra utáni mosoly. Ez az én „sajátgyártású független filmem”, s jól is van ez így.

 

 

És így a végére jöjjön egy könnyedebb rész, aforizmák tőlem –nektek.

 

1.      A friss, hideg levegőtől ugyanolyan gyorsan bedugul az orrod, mint a szmogtól.

 

2.      Indiában sem jó indai kaját enni, de Franciaországban egyenesen bosszantó.

 

3.      Az, hogy az ember kevesebb alvással is nagy energiát képes birtokolni, nem minden szempontból előnyös.

 

4.      Ha elhagyod a poggyászod, nem sok dolgot fogsz belőle hiányolni, de azokat nagyon.

 

5.      Ábrándozni szép, de nem feltétlenül javasolt. Azok a képek a fejedben soha nem fognak valóra válni.

 

6.      Egyedül nehéz, de néha könnyebb. Még ha könnyebb is, ketten sokkal szebb.

 

 

(Helyszín: Franciaország, Cravirola. Esemény: Reclaim the fields camp. Időpont: 2009. október 1-5. A képet rólam Dani készítette)

 

 

 

 

 

 

Franciaországba való utazásom története 2.- avagy a Filepeknek semmi nem megy egyszerűen

 

Bent vagyok tehát a váróban, ellőttem megannyi flancos bolt választéka. Sok íróval ellentétben én egyáltalán nem rajongok a repülőterek atmoszférájáért. Ellenkezőleg, taszít az a sok csillogó és puccos bolt, amiben árván és fásult arccal ülnek az eladók. Most tényleg: ki a fene megy a reptéren Gucci táskát vagy agyoncsiszolt gyémántnyulacskákat vásárolni? Biztos akad persze egy-két őrült mamuszférj, vagy örökös életunt megalomán nőcske, aki abban leli élvezetét, hogy a világ nemzetiségeinek egyfajta válogatott csapata előtt somfordálhat be a vakító boltba rongyot rázni, de én tényleg nem hiszem, hogy ez kifizetődő biznisz. Hát biztos ezért sem vagyok jó  közgazdaságtanból… merthogy ezek a boltok mégis nyitva állnak évek óta a világ majd minden pontján. Tehát vagy megéri a kis forgalom ellenére is a márkaboltoknak reklámozni magukat már a reptereken, vagy mégis baromi sok eszelős gazdagnak késik túl sokat a gépe, és ezt mind számomra láthatatlanul képesek feldolgozni. Ennyit erről.

 

Utam egyenest a Subway felé vezet, ugyanis borzasztóan ki vagyok már éhezve tegnap óta egy óriási vega szendvicsre, finom magos buciban. Érdekes, Indiában jártam életemben először Subwayben, és igyekszem kiélvezni ezt az 5nél kevesebb alkalmat, mert otthon már úgyse engedhetem meg magamnak a szendvicseket. Itt viszont önkéntes vagyok, és Indiában az önkénteskedés ilyen előnyökkel is jár. A pultnál azonban két fiatalember olyan odaadással pakolgatja egyik műanyag dobozból a másikba a zöldségkarikákat, hogy egészen megfeledkeznek eladói tevékenységükről. Amikor eszükbe jut, közlik, hogy csak 1 óra múlva nyitnak, de azért inni nyugodtan kérhetek. Hát én kibírom azt az egy órát, addig pedig leülök a fekete bőrszékekbe nézelődni. Így történik, hogy mellém szegődik két magyar ember, azaz az egyik törzsgyökeres indiai férfi, aki otthon a Vörösmartyn nyitott épp egy új fűszerboltot, és most hozta el életében először a lányát szülőföldjére, hogy megmutassa, mi is lakozik ő benne. Meg kell mondjam, először nem tudom megállapítani, hogy milyen viszonyban állnak egymással, mert a lány simán lehetne a fiatal kedvese is, de kiderül, hogy nem…Mindenesetre egy kicsit furcsák, a lányon indiai ruha és némi zavartság, mikor megkérdezem, hogy érezte magát itt, a férfi arcán meg valami furcsa boldogság- flörtölős kedvvel vegyítve. Ripsz-ropsz nagy diskurzusba kerülünk az indiai társadalomról, amikor körülbelül fél óra elteltével a mellettem ülő őszes hajú komoly férfi megszólal magyarul, hogy ő meg éppen Nepálból tart Budapestre, és már egy napja a reptéren vár. Küldetését nem akarja elárulni, csak annyit, hogy üzleti úton volt, de feltűnően tűkön ül már, mert az elkövetkező 1,5 órában többször pattan fel kis reptéri sétákat tenni. Egyébként kísértetiesen hasonlít drága volt osztályfőnökömre, filo-fizikatanáromra, barátomra, kedvesem apjára alias Zimbire, mert ugyanolyan ezerzsebes szürke mellényt visel a már-már ugyanolyan kockás flanelingjén, és ugyanolyan órát hord a nyakában. A göndör ősz hajról nem is beszélve. Gyanús is a dolog, de inkább csak örülök neki. Hál istennek közben a fiúk hamarabb végeznek a pakolással, úgyhogy legközelebb már egy finom puha szendviccsel huppanok vissza a székemre. Ekkor történik, hogy egy roppant kedves és életvidám bajszos bácsi a vállam felől megfordul: mi is magyarok vagyunk a feleségemmel, épp Leh-ből repültünk ide! Hát így történik, hogy egy hat fős magyar csapat, melynek rajtam kívül minden tagja Budapestre készül-  vidám társalgásba fog, mondanom sem kell, élén velem. Teljesen euforikus állapotban vagyok, mosolygok, mint a tejbetök, pörgök jobbra-balra, kérdezgetek, sokat mesélek, és furcsállom, hogy ennyi idő után nem Peti az egyetlen magyar beszélgetőtársam. A várakozási idő egész hamar elszáll, és már szállok is fel a Turkish Airlines türkizkék üléses gépére. Sajnálattal konstatálom, hogy nem tudok zenét hallgatni, és hogy kis termetem miatt a fejem folyamatosan előrebillentett állapotban van, de annyira rámtör a nyugodtság érzése, hogy még fel sem száll a gép, már alszom. Fél órát. Mert onnantól kezdve csak bámulok ki az ablakon a mélységbe. Nincsenek felhők, csak a végtelen táj, ami teljesen rabul ejt. A levegőből úgy döntök, hogy mindenhova el szeretnék jutni, amit csak látok. Különösen az Arab-félsziget sivatagai, és meleg barnaszínű hegyláncai varázsolnak el, ugyanis ahhoz hasonlítót még soha nem láttam.

A repülőgépen a mellettem ülő széket egy nepáli sálkészítő fiatalember foglalja el, akivel rögtön jóban leszünk. Sok-sok beszélgetés után még Isztanbulban is úgy véli, hogy velem kívánja eltölteni pár órás várakozási idejét, ami egy idő után azért kezd egy kicsit túl sokká válni. Közben természetesen igyekszem megszervezni az utam további részét. Isztanbulban 10 órás várakozásra vagyok ítélve, de azért gondolok egyet, és megpróbálok felkéredzkedni egy korábbi járatra- a magyar csapat és a nepáli pesszimista hozzáállása ellenére. És lám! Ez tényleg az én napom! Már délután egykor továbbrepülhetek és fél ötkör meg is érkezhetek Párizsba. Valljuk be, jobban hangzik, mint az este kilenc egy számomra teljesen idegen városban…Maga a jegyfoglalás elég viccesen zajlik, ugyanis a Turkis Airlines törökországi csapata nem igazán beszél angolul, ami meglepő. Sikerül kiválasztanom egy körülbelül 45 éves nőt, akiről fogalmam sincs, hogy kerülhetett ebbe a szakmába, mert amikor az érkezési időről érdeklődöm, nagyon furcsán néz rám, és sűrű bocsánatkérés közepette kifejezi, hogy nem érti mire vagyok kíváncsi, de nagyon igyekszik, és hát ez nekem elég is. Végül azt hiszem sikerül mindent úgy elintézni, hogy ne érezze magát kényelmetlenül.  Ez a tapintatosságom egyrészt szerencsémből fakadó  jó kedvemnek köszönhető, másrészt pedig annak, hogy előttem egy néger pasi gépe lekésésének hivatalosan nem elfogadható indoklását- túl sokáig tartó otthoni csicsi- ordibálással próbálta jogossá formálni.. Én akkor toppantam be, amikor a nő már remegő hangon próbálta a számomra is nehezen érthető angolsággal beszélő pasi tudomására hozni, hogy mindent megtesz egy minél hamarabbra szóló jegyért, ételcsekkért, sőt szállásért is. Végül a párbeszéd-kiabálás furcsa fordulatot vett, ugyanis kiderült, hogy a pasasnak esze ágában sincs minél hamarabb elrepülni, inkább várna még két napot. A dolog gyanús volta miatt az egész személyzet mozgósította magát, hogy ezt a csodálatosan kedves fiatalembert minél hamarabb kitessékeljék- a soha viszontlátás kedvéért jeggyel a kezében, és így a kétségbeesett nő megúszta a teljes idegösszeomlást.

 

Ezek után kötelességemnek érzem, hogy egy bátorító, széles mosollyal álljak a hölgy elé, kicsit csökkentve a munkahelyi stressz okozta boldogtalanság lehetőségét. Végül kezemben az új beszállókártyával visszabandukolok kedves Svédországba készülő nepáli útitársamhoz, aki örvendve gratulál, és megígér egy bármikorra érvényes nepáli körbevezetést, valamint egy saját készítésű sálat. Már csak annyi a teendőm, hogy a lemerült mobiltelefonomat feltöltsem, abban a reményben, hogy végre elérem Danit. Az első feladatot nagyon ügyesen megoldom- a kedvesség Törökországban még a személyzetre érvényes szabályokat is meg tudja változtatni, Indiával ellentétben- a második viszont továbbra sincs kipipálva….Végül a pár órás várakozás fekete pongyolába és fejkendőbe burkolózott idős nénik között ér véget, s én ismét a repülőn ülök. Az utazás pedig csodálatos! Folyamatosan az ablakban lógok, nézem az alattam egyre barátságosabbá változó tájat, a zöld-sárga-barna kockás terítőt, az egyre magasodó hegyeket, apró tavakat, a jó öreg Európát! Egyszercsak ismerős kanyarulatok tűnnek fel, meg vagyok győződve róla, hogy csakis régen látott barátom, a Duna lehet. Kicsiny hazámat viszont egy széles ívben elkerüljük, hogy az Alpok felé vegyük az irányt. Az a gondolat jut az eszembe, hogyha valaki most kívülről szemlélné a repülőgépet, biztos remek fényképet készítene, „Az orrok az ablakra tapadtak” címmel. Nincsenek szavaim a látványra, kicsinek érzem magam, amint nézem a csipkés hegycsúcsok néha hófoltos, néha karcsú, néha köpcös alakokból álló óriási tömegű és teljes egyetértésű tüntetését az idő múlása ellen…

 

Végül átkelve egy sűrű szürke felhőgomolyagon megérkezem Párizsba. Az első benyomásom, hogy építhettek volna egy szebb repülőteret is a nagy lekerekített betontömb helyett. Már nagyon izgatott vagyok, ezért mindenkit megelőzve futok a csomagokhoz… És ott csak állok- és állok, nézem a futószalagot, jó pár idős néninek leveszem a bőröndjét, és az idő csak múlik…Végül elszállingóznak körülöttem az emberek, és már csak én állok ott egyedül. A félelmem beteljesült…a törökországi nő túl gyorsan vágta rá a választ arra a kérdésemre, hogy  a csomagomat át tudják-e rakni az új járatra… a rendszer automatikus, ez nem probléma. Csak nekem. Némi keringés után sikerül megtalálnom az elveszett csomagok osztályát, ahol egy hölgy lelkesen magyarázza egy üzletembernek, hogy értse meg a csomagja bárhol lehet szerte a világban: Új-Zélandon, Japánban, akár még Fokvárosban is, ha idáig nem érkezett meg, de azért minden tőle telhetőt megtesz a kellemetlenségek minimálisra való csökkentéséért. Ezeket hallgatva esélyeimet nem ítélem túl jónak. A kisasszony, csomagom története és leírása után, nekem is azt javasolja, hogy inkább folytassam az utam, mint sem hogy várjak rá. Ha meglesz, úgyis utánam küldik, maximum három nap a kézbesítés. Előveszem a rongyos papíromat, amire végszükség esetén felírtam a tábor elérhetőségeit, felhívunk egy francia számot, s máris van kézbesítési címem - egy idézőjeles becenév a semmi közepén-, ami hat napig használható is.. Erős dilemma előtt állok: várjak este fél tízig, az eredeti járat megérkezéséig, és utána menjek be Párizsba szállást keresni, vagy az utcán éjszakázni, további utazásomat másnapra hagyva, vagy bízzak a szerencsémben, és keressek minél hamarabb egy vonatot délre. Természetesen a második mellett döntök, mert már csak az érdekel, hogy minél hamarabb megérkezzek a táborba, ahol kedvesem elvileg vár, és ez eddig is elégnek bizonyult ahhoz, hogy átszökkeljek a nehézségeken. Szerencsémre a francia vasúti társaság a repülőtéren is rendelkezik irodával, így sikerül vennem jegyet egy éjszakai vonatra, ami másnap reggel hatra érkezik be az állomásra. Szállás kipipálva. A francia Hévnek megfelelő RER és metrojeggyel egy kicsit bénázok- még el sem indultam, de már véget is ért az utam a jegy szerint- de azért sikerül eljutnom a Gare D’Austerlitz vasútállomásra. Közben természetesen ismét egy jóravaló zalai középiskolai tanárházaspárba botlok, akik nyereményjátékon nyerték a repülőjegyeket, amit el sem akartak hinni. Fiaiknak szóló tanácsokkal és életre szóló jó kívánságokkal búcsúzunk el.

 

A sok herce-hurca után másfél óra áll rendelkezésemre, hogy beleszagoljak a párizsi levegőbe, és ezt előzetes fogadalmamhoz híven egy csokis croissont-nal teszem. Igaz reptéri, és este 9 óra lévén nem is friss, de azért a puha kelt tészta, megtömve igazi csokoládéval a sok csapati után leírhatatlan gyönyör. Kilépek a pályaudvarról és elindulok egy szimpatikus irányba, ahol a Szajnát sejtem. A csomagelhagyásnak meg van az az előnye, hogy hogy legalább semmi nem nyomja a vállamat. A fehér emberek látványa, a tehénmentes úttest, a jelzőlámpák és táblák, a rendezett épületek, kirakattal rendelkező boltok körülbelül tíz percig töltenek el furcsa érzéssel, aztán minden olyan otthonosnak tűnik. A Szajna nyugodtan ringatja a kivilágított hajókat, partján pedig fiatalok borozgatnak és nevetnek- de rég csináltam én már ilyet!, felnőttek szoros ruhában eltökélten futnak, egy köralakú betonbeszögellésnél pedig fiatal-idős egyaránt tangózni tanul! A búgó harmonikaszó és a virtuóz gitárakkordok mindenkit megtöltenek bátorsággal, semmi nyomát nem találom a szégyenlősségnek. Nehezen rángatom vissza magam, fényképezőgéppel a kezemben, a vasútállomáshoz. Danival ellentétben, akinek párizsi éjszakázása egy katasztrófa volt- én hihetetlenül élvezem ezt a várost. Igaz, egy óra alatt nehéz, bár nem lehetetlen, ráijeszteni az emberre.

 

 

A vonatútról csak annyit mondanék, hogy roppant módon fáztam- ekkor tudatosult bennem, hogy az összes ruhám, amivel rendelkezem, az egy pár zokni, egy sál- amit sikerül rögtön el is hagynom, egy farmer, illetve egy vékony kötött pulcsi. ..meg kell mondjam, nem sokat számított a 45 fokhoz szokott szervezetemnek. 10-10 perces alvási periódusok, hosszú órákig tartó éjszakába való bámulás és megannyi ábrándozás után, úgy érzem, már épp itt az ideje, hogy megérkezzek. (A vonaton se kalauz, se hangosbemondó nincs) Ugyan semmilyen táblát nem látok, de az érkezési idő miatt lepattanok a vonatról, és utána kiáltok egy lánynak- aki bár hátranéz, nem válaszol. (Meg kell mondjam, eddigi tapasztalataim szerint az ázsiai népség sokkal segítőkészebb az európainál.) Hatodik érzékem beigazolódni látszik, jó helyen vagyok. Az állomás előtt már vár is egy furgon, hogy egy francia és egy svéd leánnyal egyetemben elvigyen a negyven kilométerre lévő táborig.

 

Állok egy köralakú sátorban, szandálban, kócosan és nyúzottan. Túl vagyok egy kitoloncoláson, csomagvisszaszerzésen, három órás riksázáson, delhis utazási-iroda látogatáson, két átvirrasztott nappalon, harmadik nagyon apró megszakításoktól eltekintve átvirrasztott éjszakán, tizenegy óra repülésen, sok órás várakozáson, csomagelvesztésen, párizsi hévezésen, metrózáson, sétáláson, éjszakai vonatozáson, ideges-hivatalos és kedves- mosolygós beszélgetéshalmazon, különböző lelkiállapotokon. Kint zuhog az eső, hideg, helyi idő szerint reggel hét óra van.  A másik két lány lefeküdt aludni, én pedig ismét várok, egyre kijjebb merészkedve a szokatlanul friss levegőbe.  Eltelik még pár perc, amikor valaki hátulról megböki a vállamat. Én megfordulok, és rögtön a nyakába borulok. Megérkeztem.  

 

 

Franciaországba való utazásom története 1. rész- avagy India túlságosan megszeretett engem

Ülök a tetőn, egy rózsaszín műanyag széken, ami szobám állandó bútordarabja, csak még soha nem látta, mennyire passzol a rózsaszínre vakolt téglakorláthoz, így kénytelen voltam felhozni. A mai napban van valami furcsa: a Csönd. Teregettem két órányi suvickolás után a ruháimat, és megálltam, füleltem, de semmi. Nem kiabált a szekeres zöldségárus, nem puffogott, nem csapdosott ólomnehezéket a gyár, nem dübörögtek a porban a motorosok, nem nyivákolt Ranjana- iskolában volt még, sőt még a TV sem szólt. Egyszerűen csönd van. A szembelévő tetőn egy sportos fiatalember gondosan vagdossa a pirosvirágú bokrait- az én szememben ő a faridabadi tetők szépségversenyének első díjazottja-, a mellette levő házon egy nagyméretű aranyszegélyes piros zászló lengedezik méltóságteljesen- valószínűleg még a Diwali maradványa, a másik irányba nézve pedig két kockásinges férfi vakolja a legfelső szint talapzatát- biztos jön a következő emelet, ez itt egyszerűen működik. A tehenek ráérősen heverésznek, a bikák természetükből adódóan terepszemlét tartanak. Felettük a fák zöld levelei halkan egymáshoz bújnak, élvezik az őszi meleget, a szép fényeket. Tökéletes alkalom arra, hogy elmeséljem, mi is történt velem Indiától messze-messze….

 

Szept. 29.

 

A fekete 50 literes nagy táska tökéletesen megpakolva útra készen áll, hogy elvigyen engem egy több ezer kilométeres utazásra. Hátitáskámban útlevél, pénz, fényképezőgép, egy vékony pulcsi és egy pár zokni. Kész vagyok, mehetek végre Franciaországba! Ez a hónap nagyjából a visszaszámlálással telt, bár próbáltam néha lelkes tanításnak álcázni a 9-es szektori új munkahelyünkön. Már nagyon láttam magamat, ahogy beülök a taxiba azzal a furcsa érzéssel, hogy átszelem ezt az óriási kontinenst 7,5 hónap után ismét, mégse hazamegyek, hanem kedvesemhez. Váratlan fordulat, de igen tetszetős.

Ahogy a ruhatáramat válogattam, rájövök, hogy az utolsó bepakolásnál rengeteg dolgot: csupa rongyot és foltot fogok hátrahagyni, de az még odébb van. A fehérneműszekcióm hiányosságait ellensúlyozandó, veszek egy pár topánkát és egy szoknyát, mivel legényem abban álmodott meg, s mint tudjuk az álmok igen fontosak…

 

Éjjel egy óra van. A szememre félórányi álom jött csupán, amit rögtön Petire fogok, mert előre megjósolta, hogy így lesz. Állok kint a gangon, fülelem a kopogtatóbácsit (aki a betörőket hivatott elijeszteni és a lakosokat éberen tartani), a taxi pedig nem jön. Igaz, már megszoktuk ezt a jelenséget, de most az én utazásomról van szó, tehát kezdek egy kissé türelmetlenné válni. Hívásunkra a sofőr jelzi, hogy már csak egy perc és itt is van, ami 40 perc múlva be is következik. Ülök az autóban útban a reptér felé, amit kísérőként már megtettem, mikor Zsófi és Petimama távozott…kíváncsi voltam, milyen lesz elhagyni ezt az országot akárcsak két hétre, és be kell valljam, felemelő.

 

A reptéri bejáratnál röpke búcsút veszek Petitől –akiben látom az álmos reményt, hogy nemsokára tényleg viszont lát, és nem hagyom itt egyedül-, és belépek a váróba. Körülöttem mindenki gurítgatja a csomagját, de én inkább a hátamon tudom. Egész rövid sort sikerül találnom, amit csak egy őrült tolakodó kínai biciklista tart fel műanyagba csomagolt járműjével, a többiek viszont egész szimpatikusak. A repülőtéri arcokat mindig érdekes megfigyelni: öltönyben feszítő üzletember, aki most is a mobilján lóg és már unja az ezredik tökéletesen ugyanolyan utazását, fiatal európai „indiai hippik” papucsban, rasztahajjal, indiai öltözetben, narancsárga ruhás buddhista szerzetesek, kínai turisták, egy kisebb lassan tipegő  nénikből álló csoport, egy komoly muszlim házaspár rendkívül nagy felár fizetésével együttjáró bőröndhalmazzal, független szőke hajú negyvenes amerikai nő, és természetesen az elveszett teremtések, akik ijedten próbálják kifürkészni, hova is kéne állniuk. Hát így álldogálok én a sorban, mikor észreveszem az első meglepetést: a járatom 2 órával később indul, azaz reggel hatkor. Na jó, gondolom, ez még belefér, úgyis számítottam rá, hogy valami meglepetés érni fog, ezzel legalább letudtam. Természetesen a késés miatt lekésem az isztambuli csatlakozásomat, ezért arra új helyet kell találnom, ami egy kedves fiatalembernek és megnyugtató mosolyomnak köszönhetően fél óra múlva egész simán sikerül is. Rengeteg időm van. Nézelődök, hol kaphatnék be egy falatot, mert farkas éhes vagyok, de a kinti Subway-ben nincs mini szendvics, nagyobbra meg nincs rúpiában pénzem, úgyhogy úgy döntök, tovább haladok a váróba. Következik az immigrációs osztály. Újabb útlevélvizsgálat, átható tekintetek. És a nagy meglepetés. A szemüveges kissé kopaszodó- de szerencsére nem vörösre festett hajú- hatvanas férfi túl sokáig lapozgatja az útlevelemet. Megkérdezi mit jelent az „útlevél”?- gondoltam ezt éles logikával sikerül kitalálnia, de azért segítek neki. Tovább kérdezősködik, hogy mit is csinálok én itt, hol lakom…stb. Nagyon meg van hatódva nemes cselekedetem miatt, de korántsem annyira, hogy ne venné észre, már több, mint fél év óta Indiában élek. Közli velem, hogy akkor tán kéne egy letelepedési engedély is. Nyugodtam közlöm vele, hogy semmi gond, érkezésem után két nappal megcsináltam.

-Ahham. Na és hol?

 -Faridabadban.

 –És hol van most az az engedély?

 – A szobámban. Miért?

- Mert anélkül nem engedhetem ki Indiából. – Pufff. Teljes sokk.

-Ez most ugye csak vicc?- de belül érzem, hogy nem az. Ezek az indiaiak ha valami hivatalos papírról van szó, akkor hajthatatlanok. Fürkészem a pasast. Egyrészt nem értem, hogy ahhoz, hogy elhagyjam Indiát miért kéne nekem a lakhatási engedélyem, de aztán rájövök, hogy inkább az illegális tartózkodásommal van gondja, mert hogy a papír nélkül, az vagyok. Eltelik még jó pár perc mindenféle kérdezősködéssel, mint pl:

- És vissza fog térni?

- Megkönnyebbülve mondom: Hát persze, csak két hétre utazom! Mire:

- Az mégrosszabb….

és udvarias kedveskedéssel, de már kezd elfogyni a türelmem.  A pasas közben az agyamra megy azzal a mondatával, hogy ő annyira de annyira szeretne nekem segíteni, de nem tud. Próbál keresni mást. 5 embernek- egyre magasabb rangúaknak mondom el, hogy mit dolgozok, milyen szervezetnél, hol lakom, és hogy igenis van lakhatási engedélyem. Eltökéltségemmel és csinos szoknyámmal, csak részvétet váltok ki. Megkérdezem tőlük, hogyha annyira akarnak segíteni, akkor ugyan az ország legnagyobb nemzetközi repülőte lévén, miért nem nézik meg az adatbázisukat, és csekkolják ott, hogy igazat mondok. Hát ez elhagyja a fülüket. Ide-oda rohangálok, követem őket, míg végül lefénymásolják a repülőjegyemet, az útlevelemet, és egy nagy piros pecsétet nyomnak az eredetibe: Kitoloncolva. Ott állok a reptéren, irigykedve nézem azt a rengeteg utast, aki egy perc után már a belső váróban sétálgat, eszméletlen ideges vagyok és egyszerűen nem hiszem el, hogy ez velem megtörténhet, hogy ismét nem hagyhatom el ezt az országot, hogy lekésem a Danival való párizsi találkozást, a másnap reggeli vonatot, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán, hogy fogok én Franciaországba jutni. Rengeteg- rengeteg szép kép úszik el a repülőtéri légkondicionált levegőben, köztük meghitt reptéri és mindenféle ölelés, ropogós vajas kenyér, színes őszi avar, különféle francia sajtok, egy jó pohár vörös bor, kék szemek és beszélgetések... Közben természetesen folyamatosan hívogatom Petit és Manoj-t, de nem veszik fel a telefont. Látom magam előtt, ahogy édesdeden szundikálnak az ágyukban. Pedig az első pillanatban még felkiáltottam magamban: hát ez az! Most hogy késik a járatom, még simán ideérhetnek az engedélyemmel és mehetek tovább utamra! De nincs ekkora szerencsém. Visszamegyek a Turkish Airlinehoz, megkérdezem:

-         Mikor megy a következő járat?

-         Holnap reggel ugyanekkor.

-         És tudok rá jegyet foglalni?

-         Hát persze hogy tud, csak nem a reptéri irodában, hanem a központiban Új-Delhiben.

-         Remek. És mennyibe kerül?

-         5000 rúpia (20 000 Ft)

Még egyszer remek. Közben igyekszem a csomagomat visszaszerezni, csakhogy az nem olyan egyszerű, mert már felkerült a gépre. Egészen reggel 6-ig várok rá, közben szétfagyva a légkonditól összehaverkodok a személyzetisekkel, próbálom a helyzetet viccesen és mosolygósan felfogni, ami egészen addig sikerül, míg az egyik fiatal hostess azt nem mondja: „Látom, hogy kívül mosolyogsz, de belül sírsz”. –Kegyelemdöfés.

 

Végül kilépek a reptér ajtaján, vissza a szmogos Delhibe, mikor rájövök, hogy nincs nálam, csak 150 rúpia, és a taxik 600-700-ért visznek haza. Na nem baj, gondolom, ezt nekik ráér megtudni később is. Jöhet a nagy alkudozás, amihez egy kicsit fáradt vagyok, így amikor az egyik pasi végre kiböki a 600 rúpis árat (rengeteg 1000-es ajánlat után), beleegyezem. Sétálok a taxihoz, amiről kiderül, hogy egy rozoga motorosriksa. Nem érdekel. Tudom, hogy kb 2,5 órába fog tartani, míg azzal hazapöfékelek, de semmi erőm nincs veszekedni és újra alkudozni. Betuszkolom a csomagom, és magamat is, indulok „haza”. A sofőrnek azonban útközben eszébe jut, hogy mégsem olyan jó dolog engem hazafurikázni, mert rohadt messze lakom- amit tudott is- ezért 10 percenként megáll, hogy rásózzon másra. (Ezt persze nem sikerül rögtön kitalálnom, mert csak annyit látok, hogy idegesen mászkál fel-alá a riksák közt, amit n benzinszerzési akciónak vélek) Közben álmosan, fásultan és korgó gyomorral szemlélem a jelenet, vigyázva arra, hogy nehogy elsózzanak a sikátoros helyszínen. Végül talál egy hapsit, átcuccolok. Ez az igen sötét hajú és keskeny arcú hindu felettébb érdekesnek talál engem, és nagyon tetszik neki a hindi tudásom, úgyhogy igyekszik minél többet megtudni rólam, én meg válaszolgatok neki, legalább addig se alszom el. Közben valamit elkezd arról magyarázni, hogy ő se fog tudni engem hazavinni, de biztosítom, hogy nagyon is sikerülni fog neki, nem nyitok vitát. Végül megállunk Badarpur Bordernél (ahol a suli felé szoktunk átszállni), és közli, hogy eddig tudott hozni. Én meg közlöm vele, hogy nem tudom kifizetni, csak otthon. Na látom, ezzel komoly fejtörést okoztam neki. Kénytelen ő is találni egy másik fazont, aki annyira megbízik bennem és benne, hogy kifizeti a sofőrömnek a ráeső részét, és otthon meg kap tőlem mindent. Némi veszekedés után sikerül is találni egy egész sármos fickót, és láss csodája ismét „otthon” vagyok. Nem így, és nem ekkor képzeltem el. Felrohanok a lépcsőn, megrázom a mélyen szundikáló Peti lábát, aki bambán néz rám, nem érti, hogy most csak álmodja-e ezt, vagy valami furcsa viccbe keveredett, majd megmondom neki, hogy elmesélek mindent, csak előbb kifizetem a fuvaromat. Tévedésből egy ötszázas helyett csak egy százast adok a pasinak, amire ő nagyon furcsán kezd nézni rám és magyarázni, én pedig mivel azt hiszem, hogy már megint le akarnak húzni, csípőre tett kézzel veszekedni kezdek vele. Miután azonban meglátom a saját kezemben az ötszázas bankót,nagy bocsánatkérés közepette elbúcsúzok. Felmegyek Petihez, kitör belőlem a sírás, miközben elmesélem mi történt. Felbukkan Anti ő sem érti, de azért nagyot nevet a dolgon, mire lehiggadok, és leülök a gép elé kikeresni a központi iroda nevét, ugyanis a reptéren ezt a bonyolult információt sem sikerült elárulniuk. Hosszas keresgélés után megtalálom, és máris útra indulunk Petivel. Riksa, 1,5 óra buszon zötyögés, riksa, és még mindig korgó gyomor. Az iroda elköltözött, a telefonszám pedig nem érvényes. De kit zavar ez? Kérdezősködünk, és nemsokára már a kék kosztümös mosolygós néni előtt állva magyarázom a helyzetet, aki nagyon gyorsan a tettek mezejére lép, pötyög- pötyög a monitor előtt, majd közli velem, hogy már csak október 6-ra van szabad hely. Na mondom ez nem lehetséges, az nekem már nagyon későn van, biztos talál más megoldást…Elrohanunk egy automatához kivenni pénzt, visszatérünk, és akkorra bizony tényleg talál egy helyet a másnapi járatra. Huhh. Új jegy kinyomtatás, pénz lecsekkolás, és jöhet még egy nap várakozás. A riksában el fog az a furcsa érzés, hogy Indiában már olyan otthonosan megy az ügyintézés, mint otthon. Közben próbálom Danit elérni, de az csak nagy sokára sikerül….

 

Filmnézéssel, Péter furulyatanításával, éberen telik el a nap. Nem jön álom a szememre, csak az indulás előtti utolsó háromnegyed órában. Most már nem taxival megyünk, hanem Manoj-dzsal, akinek vidám éneke hatására, elfeledkezem minden nehézségről. Ismét a reptéren vagyok, ismét becsekkolok- egy jóval hosszabb várakozás után- komótosan megmosom a fogamat, és félve de eltökélten- kezemben a rongyos és dátumozatlan tartózkodási engedéllyel elindulok újra az immigrációs részleg felé….Mogorva férfi arc, mellette még mogorvább női revizor…lapos pillantások.

-Miért toloncolták ki kisasszony? Ránéz a nő:

- Oda van írva, nem látja? Nem volt itt a tartózkodási engedélye!

– Ja vagy úgy! Hát akkor ismét fénymásolnunk kell.

Állok és várok, állok és várok, míg visszatér a morcos. Nézi az engedélyemet, és szemet szúr neki az aláírás mellett szereplő üres dátumvonal, de nagyon gyorsan és nyomatékosan meggyőzöm róla, hogy ez nem olyan nagy probléma. Felnéz, rám mosolyog, és belenyomja az útlevembe a pecsétet. Továbbjutottam! Bent vagyok a váróban! Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ekkor megkönnyebbült boldogságot! Igaz, nem tudom hol van Dani, nem tudom, Párizsból hogyan jutok tovább le délre, de nem számít. Most már nem állíthat meg semmi! Megyek Franciaország!

 

Folyt köv.

 

A betűk mögött

 

Hét hónapja írok már óvatosan a táblára, ügyelve az összes betű megfelelő kanyarítására, ami nem is egyszerű dolog, mert mindig alkalmazkodni kell ahhoz, hogy az adott iskola nebulóinak a fejébe hogyan vésték bele kezdetekkor a latin (számukra angol) betűket. Mert nagyon nem mindegy. Ha valami ismeretlen ívet, hurkot látnak, akkor az teljesen megzavarja őket, furcsán néznek, sutyorognak, a bátrabbak kijönnek a táblához, és ráböknek határozottan, hogy kérem szépen ez most itt mi a fene. Egy apróbb fajta káosz. Három betű áll a bűnlista előkelő helyén: „s”, „r” és „k”. Ha jobban belegondolok az „s” és az „r” a legproblematikusabb fazonok közé tartozik, mert nem csak írásban okoz nehézséget, de a gyerekek ezek miatt járnak legtöbbször sok sok évig logopédushoz. (Az „r” hanggal én is megküzdöttem még ovis koromban, mindenkinek ki kell tudni helyesen mondania legalább a nevét.)

 

A táblán való írás során, az emlékezetemet hívtam segítségül: hogyan is tanultam a szép szabályos betűket még az általánosban? (Meg kell mondjam, egészen ötödikes koromig az írásomat ormótlannak és rondátlannak titulálták. Aztán jött egy nyár, a felsőosztály és minden megváltozott. A betűim összementek, közelebb húzódtak egymáshoz, és kecsesen dőlni kezdtek egy kicsit jobbra. Később visszaegyenesedtek, s ma már ki merem jelenteni, hogy szép az írásom, csak sokaknak olvashatatlan.) Ez a fajta megközelítési mód, azonban csődöt mondott jó pár esetben (p, b, k, f), ezért jött a felejtés iskolája majd az újratanulásé: figyelni a gyerekeket- kiszólítani őket a táblához, lesni a javítandó füzeteket. A demokrácia győz, a különc gyerek alkalmazkodik. A végső fázis a táblánál levő teljes tudatosság, előre megfontoltság, az értetlen szemek esetén az azonnali korrigálási képesség.

 

Problémás esetek az abc-ben (hindiül: kakhagagha )

 

Sangam Vihar

 

-         „e” és „l”: A két betű magasságbeli különbsége nem feltűnő és nem értelmezhető. Ezért a hurok nélküli egyenes vonal alkalmazandó „l”-nek.

-         „f”: maguk sem tudatosak az írásában, leginkább a nyomtatotthoz hasonlít.

-         „k”: kunkorokról szó sem lehet, nyomtatott verzió egyenlő magasságú szárakkal.

-         „o” és „a”: sajnos itt se tulajdonítottak kellő hangsúlyt a hurkoknak, ezért a kettő rendszerint keveredik, jelentőségét nem látják- ami az angol tanulás szempontjából nem túl hasznos dolog.

-         „b” és „p”: nincs packázás, nyomtatott verzió

-         „r”: ez a betű szintén nem vésődött be határozott formában a kisebbekben, ezért elfogadták a mi „r” betűinket, ami viszont az új iskola hatására megváltozott.

-         „s”: nyomtatott verzió

 

Faridabad:

 

-         „f”: óriási alsó hurok, mely jobb felől majdnem betakarja az egész betűt

-         „k”: nyomtatott verzió, pár embernél kunkor- megbukott.

-         „b” és „p”: nyomtatott verzió, de a többség felismeri a hurkos „b”-t is.

-         „o” és „a”: lásd fentebb

-         „r”: a legnagyobb meglepetés, esztétikailag tetszetős: leginkább a matematikai pí jelére hasonlít, két görbülő szár, homorú összekötettés-kis hurkok a sarkokban.

-         „s”: általunk is tanult felső kampós verzió, kicsit nagyobb költői kunkorral.

 

 

 

Ezek az apróságok azért fontosak, mert itt a kézírás még nem a „személyiség” különbözőségének árulójegyeit takarja. Ez itt valamiféle közösségi kohéziós erő, valami csoportidentitás, és mint ilyen, borzasztóan fontos, hiszen Indiában, Ázsiában vagyunk. Ha egy ismeretlen ember jön, és azt mondja, hogy „ez nem jó gyerekek, ki tanította ezt így??”, akkor ott valami nem stimmel. Mert a már leírt, a már elmondott, a százszor elismételt tévedhetetlen. A jelen levő tanár nagyon ritka esetben tévedhet, de ez itt nem valami gúnyos elégtételt jelent a gyerekek számára, hanem egy kedves mosolyt, amivel felfegyverkezve segítenek kijavítani. (A mi esetünkben a hindi írást).

 

Sajnos a lényegi tartalomnál sokkal fontosabb a körítés. Így például egy óra el sem kezdődhet anélkül, hogy a gyerekek ne kiabálnák lelkesen: Good morning Sir, Good morning Ma! Hogy ne kérnének engedélyt a bejövetelre (amit tökéletes udvariassággal és kiejtéssel tesznek, még mielőtt az „én, te, ő, mi, ti, ők-ről” fogalmuk lenne), ne fognának öntudatosan és határozottan kezet a tanárral, hogy ne lenne felírva a táblára az aznapi dátum, a nap, a tantárgy és a téma, hogy ne lenne valami leírva a füzetbe, aztán még aznap kijavítva, aláírva, minősítéssel ellátva. (Good, very good, very-very good, excellent) Egy idegen szöveg esetében sokkal fontosabb, hogy betéve tudják az egész jelentését, de ha rákérdezel a legalapvetőbb szavakra belőle, akkor már fogalmuk sincs az egészről. Ha kérdéseket teszel fel a szövegre vonatkozóan idegen nyelven, akkor meg már azt se tudják miről is volt szó. De lelkesen utánad ismétlik a kérdést….Borzasztó nehéz ezen a rendszeren, hozzáálláson, metodikán változtatni. A gyerekek még egész nyitottak rá- pláne akiben már érik a tudás által okozott büszkeség és határozottság öröme, de a tanárok (akikkel a tanácsadói testület tapasztalatom szerint nem igazán osztja meg a „játékos” koncepcióját) eleinte mindig furcsán néznek.

 

Egy olyan társadalomban, ahol a lakosság 1 milliárd 300 millió főt számlál, az individualizmus –a sok kíváncsiságával, felébredő vágyakkal, megoldási javaslataival -  rendkívül nagy kockázati tényezőt jelentene, viszont a múlt és a jelen feltétel nélküli elfogadása, a csillogó szemmel, vezérszóra való közös ismétlés megerősíti az együvé tartozást. Ezért azon már nem is kell csodálkozni, ha a legnehezebben alkalmazott írásjel maga a kérdőjel, a legtöbb gyerek ugyanis nem ismeri a „kérdés” fogalmát.

 

 

 

süti beállítások módosítása